2011. március 31., csütörtök

Alcsútdoboz

Fejér megye északi csücskében, a Vértes, a Velencei-hegység és az Etyeki-dombság közötti medencében álmos hangulatú lankák csendes birodalma bújik meg. Az ország szívében vagyunk, mégis messze a városoktól. Van itt egy dicső múltú falu, ami önmagában is érdemes egy kis barangolásra: az egymásba nőtt Alcsútból és Dobozból lett Alcsútdoboz.


Aki a főváros felől autózva közelít, annak a Biatorbágyon és Etyeken is áttekergő mellékutat ajánlom, mert így az odaút is tartogat szép tájakat és érdekességeket. Biatorbágy talán később még külön bejegyzést is érdemel... Ottani kedvencem a még a monarchia idejéből való vasúti viadukt.

Etyeken aztán lehet gyönyörködni a szőlőműveléstől nyüzsgő dombok látványában, a hangulatos falusi házakban és pincékben, és a kicsit kijjebb, a felcsúti úttól jobbra található romosodó, öreg kápolnában, aminek egykor még kolostora is volt. A rendház épülete 1750-ből való, és egy része még mindig áll a templom északi oldalához tapasztva. A szép kilátást nyújtó dombtetőn álló, eredetileg XV. századi templomocska először gótikus volt, majd barokk borászok 1794-ben felújították. Azért taszajtódott enyészetbe, mert szovjet laktanya volt a közelében, és sokáig nem volt szabad használni.


Szép a falu központjában álló katolikus templom környéke is a gesztenyefáival (ősszel vigyázzunk a fejünk búbjára, mert errefelé mindenütt vadgesztenyefák vannak). A késő barokk templom 1816-ban épült, és belseje meglepően fényűzően mutat.



Etyek és Alcsútdoboz között, az út bal oldalán egy roppant hangulatos golfpálya tűnik fel. A klub központi épülete egy kétszáz éves Habsburg kúria, amihez egy fantasztikus, másfél kilométeres platánfasor vezet; ebben folytatódik az út a faluig. A fasor akkor is kötelező látnivaló, ha nem Etyek felől érkezünk Alcsútdobozra.

A tekintélyes platánsor már sejteti, hogy Alcsútdoboz a fák birodalma. Az igazi látványosság a falu másik oldalán vár ránk: a központba érkezvén a főutcát Vértesacsa felé kell venni az irányt. A főutca kereszteződésétől négyszáz méterre, egy balkanyar után, az út bal oldalán egy sáros parkolót találunk, a jobb oldalon pedig az arborétum bejáratát. A nyitva tartás évszakonként változik, és nem lehet minden nap bejutni, ezért indulás előtt mindenképp érdemes ránézni a hivatalos honlapra.


A nagyjából nyolcsszázszor ötszáz méter nagyságú, 40 hektáros park elsőre elég nagynak látszik, de szerencsére adnak egy térképet is a most 660 forintot kóstáló belépőhöz. Ennek segítségével akár fél óra alatt be lehet járni az egészet, de nem érdemes sietni vele, mert sok helyen van miért bámészkodni megpihenve.


Mint minden valamire való botanikus kertben, itt is van tó, légzőgyökeres mocsári ciprusokkal, szigettel, hangulatos fahíddal. Hol lazán terebélyesednek a fák, hol sűrű fenyves állít utat a napsugaraknak. Amitől viszont igazán más lesz ez az arborétum mint a többi, az történelmének fényűző romjai.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szigorú Habsburg birodalom, aki alighogy megszabadította Magyarországot a török veszedelemtől, dicsőségtől ittasan máris magáénak tekintette e földet és ellentmondást nem tűrve kezdte folytogatni a magyar szabadságot és gazdaságot. Ebben az áldatlan állapotban tették meg Magyarország császári helytartójává József nádort. 1796 és 1847 között, több mint 50 éven át töltötte be ezt a tisztséget, minek révén a Bécsben trónoló császár után ő volt Magyarország legfőbb vezetője. Habsburg származása ellenére hamar megtanult magyarul, és ezzel villámgyorsan belopta magát a magyarok szívébe, majd egyenesen a reformkor áramlatának egyik fontos terelgetője lett.

Mivel József nádor osztrák volt, nem annyira tanítják tetteit az iskolában, holott Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Deák és a többiek aligha érhettek volna el komoly sikereket az ő elnéző hozzáállása és ügyes politikai manőverezései nélkül. Kijárta ugyanis valahogy a szigorú Ferenc császárnál, hogy Bécs engedje újra összeülni a magyar országgyűlést, ráadásul nem csak mint felszültséglevezetésre szolgáűló úri játszóteret, hanem mint valódi hatalommal bíró intézményt. Mindezt azért írtam le Alcsútdoboznál, mert József nádor volt az, aki 1819 és 1827 között kastélyt építtetett itt a klasszicista nagymester, Pollack Mihály tervei szerint, aki leginkább a Nemzeti Múzeumról ismert.


A hatalmas, fényűző kastély, amihez valaha meghökkentő méretű pálmaház is tartozott, egy igazi mintagazdaság központja volt. József nádor ifjabbik fia s egyben alcsúti utódja, az eltökélt botanikus József Károly főherceg másik tudományos szenvedélye a vándorcigányok életének tanulmányozása volt (a nyelvüket is megtanulta), és a gazdaság fejlesztése közben segíteni akart e nincstelen népnek a letepedésben. A cigányok örülve a ritkán látott úri kedvességnek, "mi királyi fenségünk"-nek kezdték szólítani őt, és mivel földet kaptak a falu határában, letelepedtek oda. Az oktondi falubéliek és az áskálódó vármegyei hivatalnokok viszont másfél éves kitartó aknamunkával végül elűzték az egyébként ügyesen kertészkedő cigányokat. (Ki tudja, hol tartanának ők most, ha az alcsútiak hagyják rendesen dolgozni József Károlyt és újdonsült barátait, sőt, ha netán átvették volna a főúr szokatlanul nyitott gondolkodását... De persze csak hóbortos bolondnak tartották.)


Az 1900-as évektől zülleni kezdett a park és peregni a vakolat, de a birtok a Habsburgok magyar ágának tulajdonában maradt egészen a második világháborúig. 1944-ben a nyilas kormány csapatai költöztek be az Amerikába menekült család rezidenciájára, és vagy egy szovjet bombatámadás, vagy valami ügyetlenkedés folytán felgyulladt a kastély. A tűzvész után nagyjából meg lehetett volna még menteni az épületet, de mivel a kommunista vezetés szemében nem túl nagy népszerűségnek örvendő Habsburg név jutott róla mindenkinek az eszébe, nem foglalkoztak vele. Különben is, a szomszédos birkatelepet is fel kellett építeni valamiből. A maradék köveket is elhordták mindenféle építkezésekhez, és csak a középső timpanont meg egy kis falrészletet sikerült megmenteni a főépületből.


A magányos timpanontól jobbra-hátra alapfalakat, és a falak helyére ültetett sövényeket lehet látni, amik jól mutatják, mekkora volt ez a kastély a maga idejében. Szerencsére áll még az 1880-ból való neoromán kápolna, ami teljesen más külsőt mutat a klasszicista kastélyhoz képest. Sajnos odabent semmilyen díszítés nem maradt meg, de berendeztek egy kis kastélytörténeti kiállítást. A toronyóra éjfél után öt perccel állt meg: a '44-es karácsonyi tűzvész napja óta pihennek így a mutatók.


Aki járatos a növények világában, annak kötelező látnivaló a kert minden szeglete. Még maga József nádor gyűjtött össze itt 300 olyan növényfajt, ami Magyarországon teljesen új volt akkoriban. Ma 540 különböző fajt tartanak számon a botanikusok, és szinte mind a XIX. században került ide, így most már méretük is különleges. Főleg a fenyők nőttek jókorára: van köztük olyan, aminek a törzse három méternél is nagyobb kerületű.

Ha gyerek is van a társaságban, ne felejtsünk el labdát vinni, mert a kastély előtti hatalmas rét mindenféle futkározásra kiválóan alkalmas. És amikor már minden zsibongó család hazament, naplementekor, a zárás előtti utolsó pillanatban, innen fedi fel igazán a maga szomorkás szépségét a céltalan faltöredék.


Sothy bloggertárs szerint feltétlenül szükséges valami szúnyogriasztó alkalmatosság a komisz vérszívók távol tartására. Én nem tapasztaltam ilyet, de biztos csak szerencsés szezonban jártam arra.

2011. március 12., szombat

Nógrád megye legmagasabb pontja: Péter hegyese

Úgy gondoltam, jó lesz e hosszúra nyúlt telet egy szép, hófödte mátrai túrával búcsúztatni.

Nógrád megye legmagasabb pontját két helyen is kereshetnénk: a Pest megyével határos Börzsönyben, vagy a Mátrában, melyen Hevessel osztoznak. A Börzsöny teteje, a Csóványos, 939 méterre magasodik, és pont a megyehatáron fekszik. Ezzel viszont csak ezüstérmes Nógrádban, így majd Pest megyénél regélek róla. A palócok vármegyéjének legmagasabb pontja pedig a Galya-tető egyik csúcsa, a 960 méteres Péter hegyese.


Aki csak lustán szippantani akar egyet a jó hegyi levegőből, az Gyöngyös vagy Pásztó felől autózva és busszal is felvitetheti magát a Mátra második legnagyobb hegyére, a Galya-tetőre. Én ehelyett az északi, Nógrád megyei megközelítést választottam, és nem bántam meg. A fenti térkép közepén lévő piros X alatt van Péter hegyese, az X bal felső száránál pedig Mátraalmás, a túra kezdőpontja.


Mátraalmást Szuha felől egy jó kilátást adó szerpentinen lehet megközelíteni, melyről már látszik a 965 méteres Galya-tető adótoronnyal jelzett meredek csúcsa. Ott fenn, a gerinc alatt húzódik Nógrád és Heves megye határa. A Szuhához tartozó parányi falu központját egy buszforduló és egy kocsma jelzi. Mátraalmás hangulatos hely: egy zajos patak folyik rajta keresztül, a házak és nyaralók között pedig kacskaringós utak és magas fenyők foglalják el a terület nagy részét.


Fel is lehet bicajozni Galyatetőre egy kanyargós, kövezett úton, de gyalog inkább a látványosabb zöld háromszög jelzés felé érdemes venni az irányt. Már a házak között is felfelé visz az út, de a meredek rész ott kezdődik, ahol egy feltűnő oszlopon lévő turistajelzés beküld minket balra a bozótba. Fárasztó és kicsit unalmas szakasz ez, fiatal, gazzal teli erdőben. Az őzek viszont szeretik, halkan osonjon, aki találkozni akar velük. Miután elágazik a zöld kör és a zöld háromszög jelzés (egyenesen, a háromszögön menjünk tovább), elkezd szépülni a táj, és egyszer csak igazi meseerdőben köt ki a vándor: sziklák és apró vízesések között kerül meg az út egy meredek völgyet.


Magas fák között, szépen átlátható bükkös erdőben, hegyoldalon vezet tovább az ösvény, majd fel kell kapaszkodni egy rövid szakasz erejéig egy erdészeti útra. Néhány lépéssel később viszont egy bal oldalon susogó, hangulatos fenyvesbe vezet be a jelzés. A jobb oldali képen láthatóhoz hasonló ragyogást ritkán produkál a természet: kevés dolog csillog úgy, mint a napfényt milliónyi tükörként megtörő, fákról lepergő apró hópermet-szemek. Biza mondám én néktek: kevés van, mi a napsugárban fürdő téli táj szépségéhez fogható!


A fenyők lassan visszaadják a terepet a bükkfáknak, majd az út megijed egy sípályától, és visszafordul az erdőbe. E síterep már sejteti, hogy közel van a célpontunkat rejtő Galyatető. Rövid kaptató után a zöld háromszög megkerül egy 886 méteres, köves hegycsúcsot. Mindjárt egy kereszteződés következik, ahol nagyjából egyenesen, a piros keresztet kell követni. Ezen most már tényleg keresztezzük a sípályát, aztán hamarosan jobbra kell fordulni a kék sáv jelzésen. Pillanatokon belül feltűnik Galyatető leghíresebb épülete, a Grandhotel.


A látványos terméskő épület 1939-re épült fel a Horthy-féle pénzügyminisztérium fejeseinek, hogy itt üdülhessék ki magukból a politizálás fáradalmait. Kicsit tán túlzásba is vitték a luxust: medence már akkor is volt, és Gyöngyösről cipelték fel hozzá a vizet. A ház talán leghíresebb vendége Kodály Zoltán volt, akit 1952 körül saját lakosztály illetett meg itt. Később lepotyogtak a bejárat felett a csillagok, és a rendszerváltás után már csak kettő maradt belőlük. Végül jött a Hunguest, és a sok szép drága szállodája mellé felújította ezt is, hogy újra méltó, négy csillagos ellátást nyújtson annak, aki kész megfizetni érte.

A hotel mellett ajándékos meg büfés bódék mögé kúszik fel a kéktúra útvonala. Maradjunk is rajta. Nemsokára megpillanthatunk a fák között egy kilátót.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a névtelen 886 méteres csúcs megkerülése környékén átléptünk Heves megyébe. A cél viszont Nógrád megye legmagasabb pontja, a 960 méteres Péter hegyese, nem pedig a 965 méteres Galya-tető, ami már teljesen Heves megyében van. Szerencsére amit mindenki a Galya-tető csúcsán lévő kilátónak hisz, az épp a Péter hegyese tetején áll valójában.


A kilátó régi darab, 1934 óta áll. Nem véletlen hát a hasonlóság a Grandhotel stílusához. Az utóbbi években úgy döntöttek az erdészek, hogy nem nyirbálják meg a hegycsúcson álló öreg bükköket, hanem hagyják nekik három oldalról körbenőni a kilátást. Észak felé azért még most is jól lehet látni, a panoráma szép időben átöleli egész Nógrád megyét. Itt aztán látszik, hogy a megye tetején állunk. A párás téli időben nem volt tökéletes a kilátás, de látszott a meredek mélységben megbúvó Mátraalmás, és azért felsejlett a Salgótarjánon is túl emelkedő Karancs és Medves csúcsa a köd felett.


Ha csalódást nyújt a korlátozott kilátás (magából a Mátrából bizony nem sokat látunk), vagy csak van még idő úgy 4 óra sétára a napból, akkor a gyors visszaút helyett érdemes végiggyalogolni a Galya-fennsíkon a sárga sáv jelzésen (a végén a sárga kereszten rövidítve) a 781 méteres Vörös-kő tetején lévő másik kilátóig.


A tériszonnyal talán kissé ijesztő, lyukas vasból készült kilátó szépen felújítva, kevésbé zsúfolt helyen nyújt csodás nézőpontot. Innen remekül látszik a Galya-tető is.


A Vörös-kőtől nem kell visszamenni Galyatetőre, hanem a "Smiró Feri útja" nevet viselő, kék kereszttel jelzett ösvényt érdemes választani a Mátraalmásra való visszatéréshez. Három patakvölgyet keresztez az út, és szebbnél szebb hegyoldalakon halad. Smiró Feri állítólag egy semmi különös cselekedetről nem híres mátraalmási fickó volt, aki naponta megtette ezt az utat, mert Mátraszentistvánba járt dolgozni. Emberünk azonban kétségkívül kiérdemelte e névadás általi öröklétet, mert csakis szorgalmatos férfiú lehetett az, ki hajlandó volt napról napra megtenni ezt az utat.