2011. május 31., kedd

Simontornya és Ozora

Arrul, hogy mivégre állanak magos várak az országnak közepin

Tolna megye határai úgy hullámzanak, mintha egy részeg térképész szédítette volna őket egy rázkódó papírosra. Eme ingatag megyehatár északi fodrai közé szorult be két régi várkastély, mintha a becsípett geográfus munkájának gyümölcsét – ha már egyszer úgy alakult, ahogy – védeni kéne a szomszédós Fejér megye lakóinak buzgó rohamaitól.

Az igazság az lehet, hogy a harcokra való felkészülés helyett eme magasra falazott várak gőgös birtokosai inkább vagyonukat s hatalmukat kívánták jelezni erődszerű kastélyaik tekintélyes méretével. Mert minek is építettek volna végvárakat az ország közepére...



Az Simontornyán emelkedő sárkányos várrul

Simontornya akár egy eldugott, csendes kisváros is lehetne, de nem az. Sajnos épp a központban találkozik egymással két dübörgő főút, a Balaton sarkát megcélzó 65-ös, és az ország egész déli felét egyedüliként átszelő 61-es. Utóbbi szinte autópályához méltó kamionforgalommal büszkélkedhet. A nyugalmat a városközpont helyett a helybéliek és a látogatók egyaránt az itt kezdődő Tolnai-hegyhát lankáin, a rengeteg borospince között kóstolhatják meg. A "hegyhát" szótól nem kell megijedni, lévén innentől Szekszárdig még a háromszáz métert sem érik el a szelíd domborulatok.

Simontornya várát viszont ne a dombok tetején keressük, hanem pont hogy a lapályon. Ha valami, hát egy mocsár védte a várat, na meg körben a várárok. A vizesárkoknak annak idején az ellenség elsüllyesztése mellett volt még egy fontos funkciója: oda ürítették egy emeleti helyiségből a latrinát. Ez jól látszik a következő képen – keresd az égbeszökő lakótorony hónaljában lévő, boltív által tartott egyablakos kiszögellést. Na az ott a középkori megoldás a szükség szobájára.


A részben újjáépített várat a 61-es útról a 64-es út torkolatával szemben kezdődő Petőfi utcán lehet megközelíteni (koordináták: N46°45'9", E18°33'8"). Ez itt a régi városközpont, de sajnos hangulata az nincs neki. A csúnya szürkére festett barokk templomon és a hozzá tapasztott kolostoron kívül nem nagyon vannak említésre méltó épületek. Ha autóval érkezünk, nem is feltétlenül érdemes sétálgatni, hanem le lehet parkolni a közvetlenül a vár bejárata előtt kialakított parkolóban.


Belépés előtt érdemes magát a várat körbebandukolni, mert minden irányból egész más arcukat mutatják a maradványok. Viszonylag épségben vészelte át a történelmet a palota legmagasabb része, amit én lakótoronynak hívok, és az egyik hozzá kapcsolódó épületszárny is. Itt sem mondanám, hogy a kövek nagy része eredeti, de ezeket legalább ki tudták úgy pótolni, hogy fedél alá kerüljenek.
Először 1277-ben épített itt a Sió árterébe egy kis mocsári vártornyot egy alországbírói tisztséggel kitüntetett nemes, aki a Döröcskei család Simon nevű sarja volt – így lett a hely neve Simontornya. A követekző kétszáz évben a birtok és vele a vár legalább négyszer cserélt gazdát. Az itt lakó Lackfi, Kanizsai és Garai család is nagy hatalmú nemesi klánnak számított, de a legnevesebb középkori tulajdonos a talján Ozorai Pipó volt, akiről hosszabban értekezek majd Ozora várának ürügyén.


1500 körül egy Gergelylaki Buzlay Mózes nevű úriember tulajdonába szállt a vár, aki igazi reneszánsz palotát alakított belőle. Beatrix királyné barátja volt ő, és Mátyás diplomatájaként sokszor megfordult a fejlett nyugaton, ahol irigykedve figyelte a külhoni urak árkádos-tornyos reneszánsz kastélyait. Ő tapaszttatta a meglévő falakhoz a legnagyobb tornyot és mellette a kaputornyot, közben pedig a régi szárnyak is új külsőt kaptak, hogy korszerűbb legyen a megjelenésük. A ma is látható eredeti falrészek szinte mind ebből a korból valók.

Bár az átépítéskor a törökök már a spájzban voltak (alig húsz év volt hátra Mohácsig), Mózest nem foglalkoztatta a keleti veszedelem, és inkább a stílust meg a kényelmet tartotta szem előtt, mint a várvédelmet. Nem is volt nehéz dolguk az oszmán hadaknak, mikor 1545-ben bevették a várkastélyt. Visszafoglalni csak 1686-ban sikerült, méghozzá harc nélkül, mert a törökök sem hagytak itt túl nagy véderőt.


Az első nagy pusztítást a Rákóczi-szabadságharc okozta, de nem ágyútűz által, hanem azzal, hogy a forradalmároknak szélsebesen erődítményt kellett varázsolniuk a palotából. Aztán jött az osztrák ostrom, majd a Habsburg-közeli Styrum Limburg família, akik újra kastélynak használták a várat, és saját ízlésükre alakították azt. 1764-től még rosszabb lett a helyzet, mert a család új kastélyba költözött, és így Simontornya büszke vára magtárként, majd a huszadik század elejétől bőrgyári raktárként folytatta szomorúra fordult pályafutását. Végül ami maradt belőle, azt 1964 és '75 között elég igényesen felújították és kipótolták.
Belépvén a hatalmas, sárkánykilincses főkapun, mindjárt a várudvaron találjuk magunkat. (Az ajtó nagyon nehéz, szóval csak akkor hidd el, hogy zárva van, ha teljes testsúllyal rárontva sem nyílik.) Bár nem túl erősen, de árad némi reneszánsz hangulat a megmaradt boltívekből és a szépen faragott (de persze nem eredeti) fa erkélyről. Jobbra fordulva már látszik a múzeum csúnya bejárati ajtaja. Mögötte barátságos belépőjegy-árakkal és megfelelően hosszú nyitvatartással fogadják a barangolót. Indulás előtt érdemes megnézni a hivatalos vagy a nem hivatalos honlapot.


A múzeum két részből áll. A bejárat mögött szabadon lézengve meg lehet nézni egy vártörténeti kiállítást, majd egy kívülről fantasztikusan ronda üveg-bádog építménnyel fedett részben találjuk a szerintem legérdekesebb helyiséget, a kőtárat. Egy remek ötlet nyomán a leomlott várrészek maradványait nem egymás mellé pakolva állították itt ki, hanem egy gótikus szobát állították össze belőlük, mindent a helyére illesztve. Így kevés kőből is jól kirajzolódik a kép.


A vár emeleti szobáiba, a gyülekező látogatók számától függően, szabálytalan időközönként indul vezetett túra. Sajnos a belső teret nagyon átváltoztatták az évszázadok, így kevés olyan részletet látni fent, mint a kőtárban. Azért akad néhány érdekesség, például egy középkori ajtókeret, egy reneszánsz kályha és egy fantasztikus, sárkánycímeres kandalló a tizennegyedik századból. A kevésbé látványos szobákban pedig festők képeit lehet nézegetni.


Nem véletlen, hogy mindenfelé sárkányokat lehet látni a várban, ráadásul eme izgalmas szörnyetegek Ozorán is visszatérnek majd. Történt ugyanis, hogy 1408-ban Zsigmond király (és becses neje, Borbála királyné) lovagrendet alapított hadisikerei örömére, amolyan hűségajándékként barátai számára. Sárkány Lovagrend lett a nevük, mert jelképül a bátor, önmagát is feláldozni kész sárkányt választották. Ehhez a rendhez tartozott, így minden bizonnyal nagyon fontos embernek számított Simontornya akkori lakója, Lackfi Imre nádor is. Büszkeségében otthona minden szegletébe sárkányfigurákat vésetett.



Az kicsiny Ozorának fényes uradalmárul

Alig tizenkét kilométernyi kanyargós tekergésre van Simontornyától egy ezerhétszáz lélek lakta falu, mely szüntelenül igyekszik kihozni valamit nehéz jelenéből, hogy méltó legyen egykori rangjához. Ozora község állandó pályázója a "Virágos Magyarországért" mozgalomnak, képzőművész tábort szerveznek, sorra újítják fel a közösségi épületeket, hangulatos kis főteret rittyentettek ki, és nem mellesleg itt rendezik minden nyáron azt a zenei fesztivált, ami annyira nemzetközi, hogy csak angol nyelvű honlapja van, és "pszichedelikus törzsi gyűlés" a neve...

Mi viszont most nem fesztiválozni megyünk, hanem Ozorai Pipó reneszánsz várához. A négyszögletes várkastélyhoz vezető utat nem lehet eltéveszteni, mert azt a főtér felett tornyosuló dombra építették. A hivatalos, ingyenes parkoló a Simontornyára vezető Hunyadi utcából nyílik. Innen már látszik is a vár:


Különös látvány a nagyrészt nyomorúságos dél-dunántúli tájban ez a reneszánsz itáliai palota, melynek idegen stílusát éppíttetője hozta magával messzi földről. Az egykori várúr 1369-ben még Filippo Scolari néven látta meg a napfényt Toszkánában, de 1399-ben már magyarosodva, Ozorai Pipóként vett el egy Ozorai Borbála nevű magyar leányt.

A dolog úgy eshetett meg, hogy a kis Filippo családja elég rosszul állt anyagilag, és már tizenhárom évesen el kellett szegődnie inasnak egy firenzei kereskedő mellé. Vele véletlenül egészen Zsigmond magyar király udvaráig jutott. Ha már erre járt, beállt a hadseregbe zsoldosnak, de hamar feltűnt mindenkinek, hogy sötét középkori mércével nézve bámulatos tehetséggel igazodik el a számok világában. Pipo így aztán fényes pénzügyi pályafutást érdemelt ki, és hamarosan ő felügyelte a bányák meg a királyi kincstár minden vagyonát. Közben a csatározásokkal sem hagyott fel, hadjáratokat vezetett, végvárrendszert szervezett és felfedezte Hunyadi János remek képességeit. Itt lehet olvasni róla száraz tényeket bőségesen.


Bár Pipó rengeteget járta az országot, felesége öröksége révén Ozorán telepedett le. Mivel a kincstári jutalomból és a hadisarcokból futotta rá bőven, nem restellett fényűző kastélyt rendelni magának olasz építészektől. Az építéshez nem sokkal az esküvő után fogtak hozzá, és 1423-ban már a kész palotában látták vendégül Zsigmond királyt. Abban az időben persze inkább gótikus volt az épület, mert a reneszánszra még várni kellett egy kicsit. Mivel a kor harcias szelleméből adódóan inkább a vár volt divat, mint a kastély, a most látható négyzet alaprajzű főépület körül annak idején egy külső várfal is magasodott, négy saroktoronnyal.


A reneszánsz oszlopos-erkélyes külsőt a Hédervári család adta a palotának, talán 1510 körül. Ők aztán kihaltak, közben néha erőszakkal is gazdát cserélt a kastély, meg persze jöttek a törökök is, akik 1545-től 140 évig Ozorán állomásoztattak egy sereget. Az 1700-as évek elején az Esterházy család alakított ki birtokközpontot, de inkább irodának használták a várat, mint lakhelynek. Hogy nem becsülték sokra, azt az is jelzi, hogy száz évvel később magtárrá alakították... Ozorai Pipó kastélya romokban hevert egészen 2007-ig, amikor az új tulajdonos, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága befejezte a felújítást, és remek reneszánsz illúzió-kiállítást rendezett be benne.


A cél az volt, hogy minden 500 évnél fiatalabb átalakítást visszabontsanak, és a megmaradt reneszánsz részletek felhasználásával visszahozzák a török idők előtti virágkor hangulatát. A dolog elég jól sikerült, mert alaposan körülnézve jól látható, hogy mi a régi és mi új, de az összképet látva egyáltalán nem zavaró a beton födém és a korabeli íveket utánzó álmennyezet.

Dicséretes módon Pipó várkastélya egész évben látogatható, péntektől vasárnapig még januárban is nyitva áll a kapu. Március közepétől november elejéig pedig hétfő kivételével minden nap kinyitnak. A belépő viszonylag drága (felnőtteknek most 980 Ft), de ez érthető, mert sokba került a felújítás. A hivatalos honlap mindig frissen mutatja a nyitva tartást és a jegyárakat.


Nem tudom, honnan hallott annyi ember Ozoráról, de a vezetés óránként indul, és már egy áprilisi szombat délutánon is annyian voltunk, hogy alig fértünk be a kastély szobáiba. Előbb egy másolatokkal berendezett reneszánsz hálószobát, lovagtermet és tróntermet láthatunk. Itt van a legértékesebb mai tárgy, egy fehér márvány, dúsan faragott kandalló. A legrégibb darab pedig egy német reneszánsz cserépkályha a következő szobában.


Egy olyan terem is van, amit ókori szobormásolatokkal töltöttek meg. Manapság már a másolatok is régiek, a klasszicista korszakból származnak egy itáliai művésziskolából.

A kastély legfiatalabb sztárhelyisége a reneszánsz konyha, amit a túra végén mutatnak meg. Érdemes még megnézni azt a vészjóslóan ágaskodó, kitömött jegesmedvét is, amit az udvarról nyíló pincében tartanak. Odalent esküvői vacsorákat szoktak tartani. Az ifjú pár – és persze bárki más is – akár rögtön meg is szállhat a várban, ugyanis a felső emeleten vendégszobákat is kiadnak. Úgy reklámozzák a dolgot, hogy az ember rövid időre a vár ura lehet, mert éjszakára odaadják a hatalmas kulcsot.


Az eredeti műalkotások kedvelői lehet, hogy kicsit csalódni fognak Ozorán járva, de aki azért megy oda, hogy a családdal hiteles környezetben szippantson magába egy kis lovagkori hangulatot, az jól fogja érezni magát.

2011. május 8., vasárnap

Csongrád

Május 10-én van a madarak és fák napja. Mivel egyikhez sem értek, e jeles alkalmat én úgy ragadom meg, hogy írok egy kicsit a madarak és fák városáról. (Első! Megnéztem a Google-t, és a jelek szerint még soha senki nem írta le a világhálón, hogy "madarak és fák városa".)

Csongrád egy olyan kivételes város, ahol a főutcán az autók zaját elnyomja a madarak csicsergése, a látványt pedig mindenütt fák uralják. Ehhez jön még két folyó megannyi élő és holt ága, meg egy több száz éves halászfalu, amit Belvárosnak hívnak...


Azt regélik, hogy a hont foglaló magyarok kiváló fekvésű településre akadtak a Tisza és a Körös összefolyásának szegletében. A lakosokat vagy lekaszabolták vagy magukba olvasztották, és Ond vezér népe telepedett meg a vidéken. Állítólag a vezér Ete nevű fia földvárat építtetett, ami az itteni talaj színe miatt feketére sikerült, és ebből lett a szláv cserni (fekete) és grád (vár) szavak összeolvadásával Csongrád a város neve.

Az viszont már bizonyos, hogy mindjárt az államalapításkor Csongrád lett a róla elnevezett vármegye székhelye. E címet azonban elég hamar elveszítette a város, amikor 1241-ben a tatárok szinte teljesen elpusztították. IV. Béla király jobbnak látta átköltöztetni az ispánságot a mongol hordákat viszonylag épen átvészelő Szegedre, és bár a megyeszékhelyi rang sokat vándorolt a következő századokban, sosem szállt vissza Csongrádra. Ettől még a város sokat fejlődött a maga módján, de mindig kisváros maradt, megbújva a nagyobbra nőtt Szentes árnyékában. Most tizenhétezren lakják.

Az igazi belváros egyetlen, végtelen platánsorral szegélyezett főutcából áll, aminek Fő utca a neve. Ezen sorakoznak a látnivalók. Ha Kiskunfélegyháza felől érkezünk, nincs más teendő, mint egyenesen menni, egészen addig, amíg az első panelsor után, a jobb oldalon fel nem tűnik a csupazöld Dózsa György tér. Itt a házak még nem érdekesek, de a téren feltűnik a sok megnézésre érdemes köztéri szobor közül az első, az 1992-ben állított második világháborús emlékmű. Körülötte, az arborétumosan változatos lombok között, folyton-folyvást énekelnek a madarak.


A park után a bal oldalon már sárgállani kezd a művelődési központ nagy és mutatós épülete, ahol száz éve még a Magyar Király Szálloda fénylett. Ebben van ma a Tourinform iroda, persze csak hétköznap, de akkor meg minek. Ugyanezen a sarkon a park előtti háztömb utolsó tagja a bíróság épülete, aminek a bejárata szerintem nagyon jól sikerült.


Ezután mindjárt a város legnagyobb parkja, a Szentháromság tér következik. Először a szellemes ötvenhatos emlékmű tűnik fel, aminek az a különlegessége, hogy a szabadság angyala eldobált, fémből faragott újságlapok felett szomorkodik. Még egy modern szobor van a tér hátsó sarkán, ami egy hegedűs lányt ábrázol a híres ének-zenei általános iskola előtt, ami egy száztíz éves, szerényen szecessziós épületben működik. Itt indítottak először az országban hangszeres-énekes-zenei általános iskolai tagozatot.


A tér közepén díszhelyet kapott az 1869-ből való, mívesen kifaragott szentháromság-szobor; a túlső, Fő utcai sarkon pedig az első világháborús emlékmű áll, ami itt nem a harci dicsőséget vagy a hősiességet, hanem a gyászt ábrázolja hatásosan. Sem ez, sem a város mai nyugodt arca nem lehet véletlen: mintha a csongrádiak mindig is a békességre törekedtek volna. A város címere is a lehető legbékésebb: galamb, rózsa és szív van rajta.


A tér végén egy új parkolót építettek ki, ami akkora, hogy szerintem sosem volt még tele. Itt a fák átköltöznek az út bal oldalára. Menjünk át mi is. A templom és a mellette lévő park előtt érdemes besétálni egy háznyit az Iskola utcába. A 2-es szám alatt megbúvó földszintes házban van ugyanis a város mindenes múzeuma, ami Tari László nevét viseli. Ő egy helybéli fogorvos és nagylelkű amatőr régész volt, aki sokmindent ajándékozott a gyűjteménynek.


A viszonylag kicsi épületben mintha egy mini nemzeti múzeumot rendeztek volna be. Mindig van egy időszakos kiállítás is (most épp a második világháborúról), és ahogyan az lenni szokott, bemutatják a város történetét, meg a hagyományos mesterségeket és régi életmódot is. Néhány dolgot kiállítottak a XI. században alapított (és azóta szinte nyomtalanul eltűnt), szomszédos Ellés monostor ásatásakor előkerült 3200 leletből is, de szerintem nem eleget. Amiért viszont igazán érdemes betérni ide, az a bronzkortól a titokzatos avarokig terjedő időszak sok kincse. Mind közül szerintem annak a párnak a csontváza a legérdekesebb, akiket időszámításunk szerint 800 körül egymás felé fordított arccal, szinte ölelkezve temettek el, elnyerve az avar Rómeó és Júlia becenevet.


Mindjárt a múzeum mellett áll a város nagytemploma, ami az 1760-as években épült, nagyon-nagyon barokk stílusban. Kívülről egyszerűnek látszik az épület, de belépve kiderül, hogy mennyire nem spóroltak a kézművességgel és az ecsettel, amikor kidekorálták a templomot. Szép az orgona, aprólékosan kidolgozott a különleges szószék, monumentálisak a mindent befedő freskók, a márványoszlopos oltárról pedig egy Tiziano-festmény másolata tekint le ránk ünnepélyesen.


A templom napközben sokszor nyitva van, de ha mégis zárva lenne, érdemes felhívni a 63/475-027-es számot, mert szívesen megmutatják. A templom előtt épp most végzik az utolsó simításokat az új díszburkolaton és szökőkúton. Utóbbi a templommal szemben álló városháza előterét ékesíti. Az önkormányzat épülete a legifjabb régi ház a városban: a harmincas évekből való, és ékes példája annak, hogy mi volt az átmenet a díszes szecesszió és a csupasz modern építészet között.


Nem véletlenül emlegettem ám a szecessziót. A főteret a Fő utca végeztével a Batsányi János Gimnázium színesen hímzett palotája zárja le. Az 1914-ből való romantikusan dekorált épületet egy Ybl tervezte, de a Vendégváró értesülésével ellentétben nem az akkor már rég halott Miklós, hanem az ünokaöccse, Lajos.


Bármelyik oldalról kerüljük meg az iskolát, egyenesen tovább haladva 900 méter után érjük el az ősi város kapuját. Itt áll a török mecset alapjaira épített Szent Rókus templom, ami állítólag belülről inkább érdekes, mint kívülről, de nem tudom, hogy a vasárnapi misét leszámítva mikor lehet bejutni oda. A 63/475-027-es telefonszám akár itt is működhet. De a lényeg nem ez, hanem ami az Öregvár utcán a templom mögött 400 méterre kezdődik. Merthogy szépen szaporodni kezdenek a vén parasztházak.


Egy-egy régi porta már korán jelzi, hogy jó felé járunk, de az igazi Belvárost (vagy ahogy másképp mondják: Belsővárost) az Öregvár és a Gyökér utca sarkán érjük el. Nem tudom, hogy ha egy csongrádi meghallja azt, hogy "belváros", akkor erre az eldugott zugra gondol-e, vagy a mai belvárosra. Azért nevezik így e félreeső helyet, mert itt állt régen a földvár, és itt épültek köré az első házak. A folyókanyarulatok miatt viszont csak egy irányba tudott terjszkedni a város, így saját régi magja lassan a peremére került. Épp ez a szerencséje neki, mert így mindenki lusta volt lebontani.


A csongrádi Belsőváros az egész Alföld legnagyobb népi lakóház-együttese. És nem is mesterségesen gyűjtötték össze a házakat, mint egy skanzenben, hanem pont ide szánták őket, és vagy harminc öreg épület ma is áll. Még Hollókőhöz vagy Magyarpolányhoz képest is különleges ez a hely, mert sokkal régebbiek a házak. Némelyik az 1700-as évekből való, de az utcaszerkezet és az alapok még ennél is öregebbek. Az Ék utca, a Gyökér utca, a Kígyó utca és a Baross Gábor rakpart is rejt néhány szép házat, de az Öregvár utca vége az, ahol megszakítás nélküli utcaképben lehet gyönyörködni.


A házak többségének eredetileg nem volt ablaka az utca felé. Így próbáltak a békeszerető csongrádiak a háborúk és fosztogatók elől bezárkózni.


A hely varázsának kimondottan jót tesz, hogy senki sem ismeri. Sok házban éppen azoknak a családoknak a leszármazottai élnek most is, akik tucatnyi generációval ezelőtt felépítették az otthonukat. Egy-két épületből talán kulcsosházat csináltak, de nyomuk sincs az osztrák vagy holland befektetőknek. Kétszer jártam már erre, és nem láttam senki mást, aki barangolni jött volna. A házak körül szorgoskodó lakók jól meg is bámultak, mint idegent, épp ahogy az annak rendje és módja szerint egy faluban szokásos vagyon. Az Öregvár és a Gyökér utca sarkán valamikor múzeumház működött, de az ablakba tett felirat szerint "a nyitva tartás bizonytalan ideig szünetel". Mintha egy időre feladta volna a város, hogy bármit is kezdjen a legnagyobb kincsével.


Csongrádon a huszadik század óta a városszéli Belsőváros túloldalán is van élet. Legalábbis nyáron. A város mellett folyik ugyanis össze a Tisza és a Körös, látványos díszletet nyújtva egy jókora folyóparti üdülőövezetnek. Az alacsony nyári vízállásnál kellemes, homokos part alakul ki, telis-tele strandolókkal. A parkos Körös-toroknak a magyar vízparti üdülőhelyeken megszokott bájosan lepukkant, amolyan nyolcvanas évek béli hangulata van. A szokásos, cölöpös nyaralók között hihetetlen magasságú jegenyefasor áll délcegen, a két folyó találkozása pedig tényleg jól mutat.