2010. augusztus 17., kedd

Tuzsér és Zsurk

Mintha csak visszavágyna Kárpátaljára, a Tisza egy göndör hajtűkanyarral még egyszer beköszön északkeleti szomszédainkhoz, és egy kis darabon határfolyót alkot, mielőtt dél felé fordulva megkezdené hosszú alföldi hömpölygését. Itt bújik meg két félreeső, de komoly történelemmel büszkélkedő falu: a nyüzsgőbb Tuzsér, és a mindig csendes Zsurk.


Legtöbben dél felől, a négyes úton közelítünk, és ez esetben Tuzsérra érünk oda előbb. A leghosszabb magyar főút 332-es kilométere után kell balra letérni a falu központjába. Bizony nincs már messze a Záhonynál lévő 341-es kilométerkő, ami a legmagasabb számmal ellátott kis zöld tábla az országban. (A Budapesttől legtávolabbi település viszont nem Záhony – erről itt írtam.) A valóságban kicsit közelebb vagyunk ennél a fővároshoz, hiszen az elkalandozó négyes út helyett az M3-ason közlekedve legalább 30 kilométerrel rövidebb az út.

Tuzsér a civilizáció kezdete óta fontos tiszai őrhely volt. Már i.e. 1900 környékén bronzkori földvár védte itt a folyami átkelőt. A földvárat a honfoglaló magyarok is megóvták, mert itt húzódott a gyepű vonala, és itt lehetett átkelni a Tiszán az első magyar fejedelmi központ, a Bodrogköz felé. Aztán mindig helyi kisnemesi családok birtokában volt a község, akik közül a Lónyaiak építettek egy olyan kastélyt maguknak, mely ma is áll.


E kicsi de fényűző nemesi hajlék egy középkori várkastély helyére épült, bécsi barokkos mintára. A XVIII. század végén ugyanis az a Lónyay János volt a falu ura, aki egy időben Mária Terézia testőreként szolgált, és megkedvelte az osztrák fővárosban uralkodó építészeti divatot. A kis kastély mellett két melléképület zárja le az udvart a többi irányból. Ezeket nem újították fel olyan szépen, de kivehető a régi vonalvezetés. A bal oldali házban konyha és istálló volt, jobbra pedig a cselédek lakrésze és a vendégszobák.

Az eredetileg alig hatszobás, földszintes kúriát a család legsikeresebb sarja, a pénzügyminiszterségig felszamárlétrázó Lónyay Menyhért bővíttette ki, leginkább felfelé. Így alakult ki 1870-ben az emeletes manzárdtető, és ekkor keletkeztek a magasra tornyosuló szárnyvégek. Ezzel a bővítéssel (amit elképesztően termékeny régi ismerősünk, Ybl Miklós tervezett) lett 700 négyzetméteres a főépület lakórésze. A rangos vendégek így már a kastélyban szállhattak meg, sőt, még fürdőszoba is került az emeletre.

A tuzséri kastélyt az államosítás után irodaként, társasházként, üdülőként és téeszközpontként is próbálták "hasznosítani", de annyira ramaty állapotban volt, hogy senkinek se kellett. Így aztán, ha már hasznát nem vették, kénytelenek voltak 1950-ben műemléknek nyílvánítani. A rendszerváltás után a Műemlékek Nemzeti Gondnokságára bízták a kastélyt, ami azt jelenti, hogy egy nagyon lassú és nagyon drága, de mindenképpen igényes felújítás alatt áll. Kívülről már nagyjából kész vannak, viszont a kert felőli hátoldal még meglehetősen dísztelen.


A kertből sajnos nem sok maradt. Nagyrészt letarolták két helyi focipálya kedvéért, országos mintát követve. Úgy tűnik, hogy a régi rendszerben a községek tanácsai egyszerűbbnek tartották kiirtani a kastélykerteket, mint valahol a szántókon kialakítani a Helyi FC pályáját. A hatalmas fákat meg eladták az elvtársak saját zsebre.

A barokk-neobarokk udvarház legfőbb nevezetességét odabent találjuk. Mikor ott jártunk, mozgolódásunkra előkerült az épület gondnoka, aki fejenként 200 forintért cserébe teljes körű idegenvezetést tartott a nagyrészt üres szobákban. Megmutatta még a borzalmasan elhanyagolt emeletet is, ahol már nem sok fogalmat tudtam alkotni arról, milyen lehetett újkorában. Nem így a díszteremben!


A komolyzenei koncerthelyszínként ma is használt nagyszoba freskóit sikerült teljes valójukban restaurálni, hiába tettek meg mindent különböző korok barbárai az ellenkezőjéért. Ezzel a tuzséri kastély elmondhatja magáról, hogy ez az egyetlen olyan nemesi otthon a Tiszántúlon, ahol manapság freskók láthatók. A háromdimenziós hatású ál-oszlopok és ál-stukkók felett felhős égre nézhetünk fel, benne vidám, helyenként fura alakokkal. Frissnek hat az egész, mert a szigorú barokk kor szokásaival ellentétben a Lónyay atyafiak nem mély vallásosságuk kifejezésére törekedtek, hanem reneszánsz-szerű motívumokat kértek a plafonra. Kápolna sincs a kastélyban, és a nagyteremben sem vallási témák sorakoznak a festményen. A Wurzinger Mihály névre hallgató, felvidéki festő az Olümposzt jelenítette meg, görög istenekkel és puttókkal. Egyik sarkában pedig maga az építtető látható díszes osztrák egyenruhában, amint kezében tartja az eredeti kiskastély látványtervét. Itt kaphatunk némi benyomást arról is, milyen volt valaha a kert.


Tuzsért észak felé elhagyva egészen Záhonyig kell mennünk hogy egy jobboldali leágazással Zsurk községbe érjünk. Takaros, jó állapotú falunak tűnt az ábécében utolsóként szereplő magyar település. Ha már utolsó a névsorban, stílusos is, hogy a nagyvárosktól ilyen távol, a határ mentén terüljön el. Tuzsérhoz hasonlóan tiszai átkelő volt itt is. Alighanem már a honfoglaló magyarok megtelepedhettek a faluban, mert 1067-ből már bizonyíték van a létezésére egy oklevélben.

Fekvését tekintve nem meglepő, hogy turisták nemigen látogatják Zsurkot, és pár perc hírnév is csak akkor jutott neki, amikor az itteni vodkagyár körüli sikkasztásoktól volt kissé zajos a magyar sajtó. Pedig református öröksége nagyobb figyelmet érdemelne.


A templom melletti fa harangtorony a legrégebbi a maga nemében az ország mai területén: 1560 körül épült, legalábbis így tartják errefelé, mert pontosan nem tudni. Állítólag 41 méter magas, és ha ez igaz, akkor 12 méterrel nyírbátori testvére fölé tornyosul, pedig amazt szokták legnagyobbként emlegetni. Tömegre talán nagyobb is, mert jóval zömökebb a karcsú zsurki toronynál. A lényeg, hogy könnyen lehet, hogy Zsurkon van nem csak a legöregebb, hanem a legmagasabb fa harangtorony is Magyarországon.

Árnyékában bújik meg a neobarokk templom, ami gyakorlatilag nem látszik ki a nagyra nőtt fák közül. Érdekessége az, hogy bár 1891-ben épült, festett kazettás mennyezete és karzata sokkal régebbi, még 1795-ből származik. Mikor új templom építését határozták el, a helybéli hívek úgy döntöttek, hogy túlságosan kedvelik a szépen pingált kazettákat ahhoz, hogy kidobják őket. Ezért aztán aláállványozták az egészet, és úgy bontották le nagy műgonddal a rozogává vált régi épületet, hogy a plafon végig a helyén maradt. A köré épült új templom pedig az elbeszélések szerint szakasztott mása az eredetinek.



Ezt a kedves történetet attól az asszonytól hallottuk, aki harangozni jött, és kinyitotta nekünk az ajtót. (A harangozás romantikája persze már a múlté, itt is gombnyomásra működik az ilyesmi.) Az ő telefonszáma kint van a bejáratnál, és gondolom akkor is szívesen megmutatja a falu kincsét a vendégeknek, ha éppen nem volna itt dolga. A festés más, mint mondjuk az Ormánságban, mert az elvont népi motívumok helyett itt némely kazettákra komplett romantikus festményeket alkottak. Az egyiken például Jeruzsálemet láthatjuk, mármint azt, ahogy az a művész fantáziájában megtestesült.


Nem véletlen, hogy magáról a tájról nem szóltam még semmit: az éppen olyan sík, mint az Alföld délebbi részein, és aligha tartogat titkokat, leszámítva persze a Tisza szép ártéri erdőit, melyek kisebb-nagyobb foltokban itt is végigkísérik a folyó minden kanyarulatát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése