2010. március 17., szerda

Gyöngyös (meg a Kékes és kicsit a Mátraalja is)

Melyben arrul fecsegék, hogy Gyöngyös kies városának tájéka mitül vala oly érdekes

Gyöngyöst képtelenség úgy említeni, mint egyszerűen egy várost, mert hatalmas területének legalacsonyabb és legmagasabb pontja között több, mint 850 méter a függőleges szintkülönbség! A mérete mellett látnivalókban való gazdagságával is megyeszékhelyhez méltó belvároson kívül ugyanis Gyöngyöshöz tartozik két híres-neves magaslati üdülőhely (Mátrafüred és Mátraháza), na meg az ország teteje, az 1014 méter magas Kékestető is.


Azt hiszem, Kékestetőn majdnem mindenki járt már, de a legtöbben kocsival vagy busszal érkeznek oda, ami a füldugulás leküzdésétől eltekintve nem nagy teljesítmény. Nézzük, merre érdemes menni, ha az ember gyalog akarja meghódítani a csúcsot, és szépet is akar látni közben! Három túraútvonalat fogok itt most ajánlani: egy könnyű, egy közepesen nehéz, és egy kimerítően hosszú barangolást.

Na de mindenekelőtt. Aki a Mátrába készül és gyaloglásra szánja el magát a rengetegben, az előbb feltétlenül rendelje meg innen vagy szerezze be máshogy a legjobb turistatérképet, amit magyar kiadó valaha alkotott. Ráadásul a készítők valami különös önzetlenség által vezérelve mindenkinek ingyen elérhetővé tették a térkép egy korábbi változatát (a friss kiadástól ez főleg abban különbözik, hogy nincsenek rajta távolság- és szintkülönbség-adatok).

Az legkönnyebb útvonalrul az Kékesnek csúcsára

A legkönnyebb, de mégis szép túra a 620 méter magasan fekvő Mátraházáról indul, és 3,6 km hosszú. Az üdülőfalu központjában lévő parkolóban kell megkeresni a piros kereszt jelzést, és már indulhat is a menet. Ahol szétválik a piros sáv és a piros kereszt, ott is a kereszt jelzést kell követni. A jelzett ösvény egy büszke bükkösön és egy látványos patakvölgyben megy végig, ami sunyin emelkedni kezd. A patakvölgy végétől pedig egy elég meredek kaptató vezet ahhoz a lankához, ahol a kék kereszt jelzésen balra kell fordulni. Ez a jelzés vezet fel a csúcsra, kétszer is keresztezve a kanyargó autóutat.


Bár sehol sem kell meredek falakat mászni, a 390 méteres szintkülönbség azért próbára teszi a kevésbé gyakorlott csúcshódítók tüdejét. Egy jótanács azoknak, akik ritkán másznak felfelé: kerülni kell a nagy lépéseket, mert apró, szinte tyúklépésben való totyogással is meglepően jól lehet haladni. Az ember kicsiket lépve szaporábban képes szedni a lábait, és sokkal kevésbé érződik az emelkedő, nem kell kapkodni levegő után. Az se baj, ha kicsit mókásan nézünk ki közben...

Az második útvonalrul, mely jobban próbára tevé az testet s jobban gyönyörködteté az lelket

Ezen a 6,2 kilométeres útvonalon már összesen 665 méter szintkülönbséget kell leküzdeni. Mátrafüred a kiindulási pont, ami egy jóval nagyobb és forgalmasabb üdülőhely, mint a hegyvidéki Mátraháza. Mátrafüredre a Gyöngyösről induló kisvasúttal is el lehet jutni, bár ha kisvonatozni akarunk, akkor talán látványosabb választás a másik, Lajosházára közlekedő vonal, mert az többet kanyarog az erdőben.


Ez az útvonal a mátrafüredi parkolótól és kisvasút-végállomástól kezdve a kék kereszt jelzést követi, egészen a csúcsig. Végig szinte teljesen egyenletesen emelkedik az út, és már az elejétől kezdve kellemes erdőben bandukolhatunk.

Egy kilométer után bal oldalon feltűnnek Benevár romjai. Sosem volt ez jelentős erősség, pedig még pogány magyarok építették fel az elődjét. A tatárjáráskor nem sok maradt a várból, de aztán újjáépítették, és tulajdonosai a legnagyobb magyar kiskirály, Csák Máté felvidéki önkényúr oldalán harcoltak a valódi király ellen. A legtöbb végvárral ellentétben, Benevárnak nem volt szüksége törökökre ahhoz, hogy pusztulásnak induljon. A dologról egy ügyeskedő földesúr, Salgói Miklós báró tehet, aki hamis pénzt veretett és házasságot is tört mellé. Zsigmond király elkobozta ezért minden vagyonát, és száműzte őt az országból. A korona tulajdonába kerülve már nem volt olyan nagy érték a vár, és miután a harcias husziták megtámadták, nem is foglalkoztak az újjáépítésével. Az 500 éve romos alapfalakat a nyolcvanas években ásták ki, és elég jól mutatják a vár egykori alakját. A kilátás is szép innen, érdemes felkapaszkodni a falmaradványokra.

Valamivel féltáv után leágazik jobbra egy kék omega jelzés, ami a Remete-barlanghoz vezet. Különösen nyáron ajánlott megtenni odáig a rövid kitérőt, amikor a kis üreg kellemes hűvöset áraszt. Szép bükkösök és illatos fenyvesek váltják egymást innen a csúcsig.

Az harmadik útvonalrul, mely egészen az lapályrul idulva állítá próba elé az bátor embert

A harmadik útvonalat már-már önkínzó szándékkal választottam ki magamnak annak idején, egy magas-tátrai csúcshódító túrára való edződés gyanánt. Markazról indulva 11,3 km a táv, és mivel helyenként lefelé is kell baktatni, mindent összeadva 880 métert kell felfelé mászni a csúcsig.


Rögtön az út elején lihegni kezdtem, mert egy meredek és nagyon napos emelkedőn kellett felkaptatni az erdő széléig, a zöld L jelzésű úton. 450 méteres magasságban már nagyon jól esett, hogy a hegy gerincére érkezvén hirtelen és látványosan vízszintessé vált az út. Itt egy 100 méteres kitérő kellett csak a markazi várromhoz.


Markaz váráról alig tudni valamit. Egyesek szerint rögtön a tatárjárás után, mások szerint a XIV. században épült, sőt, még az is lehet, hogy sosem fejezték be teljesen. Bél Mátyás ugyanis már 1735-ben ezt jegyezte fel:
Markaz vára szintén csak rom. A helybeliek mesélik róla, hogy építését csak megkezdték, de be nem fejezhették, mert amit nappal építettek, éjjel szétszedték.
Ami maradt belőle, az egy kilenc méter magas toronyszerű csonk a keleti falból, és még néhány 1-2 méteres alapfal. A romokon állva egyik irányban a Markazi-víztározó kerek kékje és a végtelen Alföld, a másik irányban pedig az előkelően hullámzó Vár-völgy látszik, két oldalán a Kékes felé fokozatosan magasodó hegyormokkal.


Nagyon hosszan, hangulatos erdőkön keresztül vezet innen nagyjából vízszintesen az út a Mára-képesfáról elnevezett kereszteződésig, ahol a zöld sávval jelzett úton balra kell fordulni. 1,3 kilométerrel később, 670 méter magasságban rálépünk az országos kékre, és le sem kell térni róla Kékestetőig. Útközben két szikla, a Disznó-kő és a Sas-kő nyújt nagyon szép kilátást észak felé. A Sas-kőről már nagyon közelinek tűnik a Kékes hegytömbje, és távolban a Mátra (és az ország) második legmagasabb csúcsa, a 965 méteres Galya-tető is felbukkan.


Itt már 898 méter magasan járunk, de csalóka a karnyújtásnyi távolság, érdemes szusszanni egyet a köveken. Még csak most következik ugyanis egy rövid lejtő, majd a legmeredekebb emelkedő, ami toronyirányban hódítja meg az utolsó hegyet. Aki gyalog juttt fel a csúcsra, mindenképp megérdemel egy hűtött frissítőt az ország legmagasabban fekvő vendéglátóhelyében, a Kékes TV-tornyában 1050 méter magasan működő Körpresszóban. Innen gondolom tiszta időben fantasztikus a kilátás, viszont én mindig kifogtam az adott évszak legpárásabb napját, így elfogadható minőségben csak a kilátó melletti toronyban működő szállodát sikerült megörökítenem.


Az ország tetején egyébként egymást érik az elhanyagolt üdülők, de a hatalmas fákból álló fenyves, a jó levegő, és az érzés, hogy a lábunk alatt hever az egész ország, bőven kárpótolja az embert.

Én lefelé a Mária-képesfától a zöld sávot követve bolyongtam végig az erdőt, ami azért volt érdekes, mert Markaz felett az erdőt elhagyva különleges sziklás-bozótos-füves-virágos világba csöppentem, végig szép kilátással a falu jókora horgásztavára.


Az Mátraaljának szörnyeteg kéményeirül

A fenti kép jobb szélén felbukkanó visontai hőerőmű látványa nehezen kerülhető ki a Mátra déli oldalát járva, és mivel valami beteg módon vonzódok kissé az ipari épületekhez és a maguk módján néha még szépnek is tudom őket látni, nem tudtam nem meglesni közelről is a hatalmas kéményeket...


A hivatalosan Mátrai Hőerőmű névre hallgató gigászi építmény Paks, Százhalombatta és Tiszaújváros után a negyedik legnagyobb teljesítményű erőmű Magyarországon. Közelben bányászott szenet égetnek el és bűvészkednek árammá itt, és bár ezzel temérdek globálisan felmelegítő szén-dioxidod pöfékelnek a levegőbe, büszkén hirdetik, hogy az egyéb káros anyagokat szinte teljesen kiszűrik a füstből, és az utóbbi időben egyre több növényi hulladékot égetnek el, csökkentve ezzel a klímaváltozásban játszott szerepüket. Bocsánat, muszáj betennem még egy képet, aztán ígérem, szebb dolgokról lesz szó.


Gyöngyösnek az patinás ó épületeirül

A hivatalos honlapján Gyöngyös a szőlő és a bor városaként hirdeti magát, de most hagyjuk ezt, mert még legalább száz más hely állítja magáról ebben az országban, hogy bizony az ő boráért érdemes ellátogatni oda. A borkóstoltatás nyilván több pénzt hoz a konyhára, mint a háromszáz forintos múzeumi belépők és a hatvan forintos, húszéves fényképekkel szégyenkező képeslapok, de Gyöngyös annyi mindenre büszke lehetne még, hogy egyenesen én érzem sértve magam, amiért épp a bort emlegetik fel elsőként az ottaniak.

A város legérdekesebb épületei gyalog is bejárhatók, de kényelmes cipő kell hozzá, mert a távolságok elég nagyok. Az általam ajánlott séta ezen a térképen jól követhető.

Induljunk mondjuk a belváros keleti széléről, a Gárdonyi Gézáról és Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett utcák kereszteződésétől. Itt áll magába roskadtan, de még mindig hullámzó lendülettel az ég felé nyújtózkodva a hajdani gyöngyösi zsinagóga.


1930-ban épült, és ezzel talán a legfiatalabb holocaust előtti nagy zsinagóga az országban. Közel-keleti stílusú szamárhátíves ablakvonalai a hatalmas középkori muszlim madraszákat juttatták eszembe, és különböző magasságban elhelyezett kupoláival látványos hömpölygő hatást kap az épület vonalvezetése. Sajnos semmi nem maradt az eredeti belsőépítészetből, mert a második világháború után elhagyottá vált imaházat bútorbolttá alakították át, ami úgy tűnt, hogy éppen végleg bezárt, mikor arra jártam. Így, hogy már üzlethelyiségnek sem használják a zsinagógát, kikerült az útikönyvekből és a depressziós színvilágú, málló vakolattal együtt szép lassan talán feledésbe merül...


Az elhanyagolt teret hagyjuk el kelet felé a Kőrősi Csoma utcán, majd ahol az véget ér, forduljunk balra a Rózsa utcán a Fő tér felé. Az eddigi kopott, szegényes évszázados polgárházak után mintha egy másik városba érkeznénk itt: a főtéren vidám, élénk színekben pompázó paloták, éttermek, borozók, na meg persze bankok váltják egymást.


Itt minden a helyén van: szép a kockakő, megfelelő mennyiségű árnyat adnak a fák, virágok is vannak meg szőkőkút is legalább három. A tér északi végét pedig megkoronázza az ország egyik legcsúnyább millenneumi Szent István szobra, meg a gyönyörű arányú, monumentális, kéttornyú Szent Bertalan templom. (A szobor szubjektív becsmérléséért elnézést kérek, de egyszerűen cikinek érzem az államalapítót túlméretes zokniban, autista arckifejezéssel és játéktemplommal a kezében ábrázolni. Lehet, hogy van mögöttes mondanivalója, de amikor ennyire gyermetegen béna a külső, akkor nehéz eljutni a belsőig. Ha mindezt egy óvodás alkotta, bocsánatot kérek, mert akkor jó.) No de a templom! Az viszont így mutat:



Már a korábban itt álló, XV. századi gótikus templom is hatalmas volt, amiből egy-két ablakkeret maradt csak meg a szentély falán, mert a törökök nem sokat hagytak belőle. 1746-tól tíz éven át építették újjá a barokk tempomhajót, de csak 1815-re fejezték be a két új tornyot. A templom homlokzata szerintem az egyik legszebb, ami a barokk időkből fennmaradt az országban. Belül talán már kevésbé különleges a látkép, noha a méretek ott is szájtátásra késztettek. Aki viszont kifejezetten szereti a barokk templombelsőket, az hosszasan elidőzhet a rengeteg finoman faragott és pingált részlet alapos szemügyre vételével.


A Fő téren visszasétálva, a hosszúkás tér délkeleti sarkából kiindulva evickéljünk át a mellékutcák labirintusán a Thán Károly utcához, ahol a nagyra nőtt de mégis meghitt hangulatot árasztó ferences templomot és kolostort találjuk.

A XIV. században épült gótikus templomot egy Carlone nevű olasz mester ugyan jól átbarokkizálta a XVIII. században, de mehagyta nekünk a középkorból a templom csodálatos mennyezeti ívekkel kialakított gótikus szentélyét, amit az alant látható képen jól kitakar nekünk a középen álló nagy zöld barokk oltár.

 

Szép, egységes képet fest a mívesen faragott templom-homlokzat meg a barokkos ablakkeretes, 1700-as évek elején épült patinás kolostorépület. Még akkor is, ha ezt a patinát némiképp rontja a piros falfirka (nem, ez nem graffiti, mert a graffiti az művészet, míg a falfirka az csak falfirka). A kolostorban egy XVI. században alapított ferences könyvtár működik, ami szerencsés időpontokban látogatható is. Érdemes előre tudakozódni a Vendégvárón fellelhető telefonszámon. Nem kevés középkori kódexet, és távoli országokól származó, egzotikus ódon kiadványokat is őriznek itt.

Innen két sarok erejéig irány észak meg a büdos-forgalmas Koháry út a zsúfolt buszpályaudvarral, hogy aztán gyorsan jobbra forduljunk a parkos Kossuth Lajos utcán. Itt van az egykori Orczy-kastély, ami a frissiben és példásan felújított Mátra Múzeumnak ad méltó otthont.


Az Orczy család palotáját az 1700-as években építették, de 1826-ban a klasszicizmus ideáljai mentén teljesen átváltozott. 1957 óta van itt múzeum, amit az 50. évfordulójára felújítottak. Ekkor alakították ki az udvar helyén a modern átriumot, és ekkor kerültek elő a néhány szobát teljesen beborító XVIII. századi barokk falfestések is. Az átriumban található a múzeum leghíresebb kincse: az egyetlen teljes magyarországi mamutcsontváz.


Bár hatalmas dinoszaurusz csontvázakat nem láthatunk, azért érdekes az őslénytani kiállítás, és bámulatosak a végtelen sok vitrinben sorakozó ásványok is. Találunk még vadászattal kapcsolatos emlékeket is, meg helyet kapott természetesen a múzeumban Gyöngyös helytörténeti kiállítása is. Mindenből van itt egy kicsi, és semmiből sem annyi, hogy megfeküdje az ember gyomrát. Gyerekekkel is érdemes ide ellátogatni, mert ők sem fognak unatkozni.


Ha kicsit tovább megyünk a Kossuth utcán, akkor megtaláljuk a Mátraalja kisvasútjának csúnyácska, szocialista hangulatú végállomását. Innen lehet feljutni vaskeréken Mátrafüredre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése