A Mátra és a Bükk között van egy különálló, aprócska vulkanikus dombság, ami név nélkül, árván bomladozik évmilliók óta, két legmagasabb hegységünk árnyékában. Széles, természetes átkelőhely van itt a két hegyvidék között, és talán ennek az útvonalnak a védelme miatt tartották fontosnak, hogy egy alig 296 méteres, de környezetéből meredeken kiemelkedő csúcsra várat építsenek itt.
Bár a hivatalos álláspont szerint a szláv "sirok" szóból ered a vár és a falu neve (ami annyit jelent, hogy "széles"), sokkal érdekesebb az a monda, amit a helyiek mesélnek, és hosszabb, ízesebb változatban itt olvasható. A történet szerint Darnó király volt egykoron a vár birtokosa, és az ő fia találkozott lent a pataknál egy Tarna nevű parasztlánnyal. Hogy hogy nem, a fiatalok egymásba szerettek, és titokban sokszor találkoztak a völgyben. A király azonban rájött, mi folyik odalent, és mennydörgő haragra gerjedt. Fiát száműzte, a lány apját pedig csúnyán megbüntette. Később a király szíve megenyhült, és hazahívta a fiút, azonban addigra a sors szörnyű fordulatot vett: a lány belehalt a szomorúságba, és épp az ő koporsós menetére ért haza a királyfi, aki bánatában rögvest kardjába dőlt. A gyászos esemény után hosszasan sírt a falu népe, és úgy tartják, hogy az öreg király holtában azóta is azt nyögi: "sírok, sírok". Így kapta a falu a Sirok nevet, és ezért nevezik Tarnának az itt folyó patakot.
Akár így is lehetett, mert valami várszerű már jóval a honfoglalás előtt is állott itt, amit talán az avarok építettek, majd a szlávok uraltak a magyarok viharos érkeztéig. A középkorban egyre fontosabbá váló erődítményt Eger után néhány héttel, 1596-ban harc nélkül vették be a törökök, majd a kurucok ásták be ide magukat a Rákóczi-szabadságharc ideje alatt. Ezt persze nem nézték jó szemmel az osztrákok, akik a háború végeztével, valószínűleg 1717-ben, felrobbantották a várat. Azóta rom, de szerencsére kevesen laktak a környéken, és nem hordták el az összes követ.
Sirokot tavasztól őszig csak hétköznap, netán kora reggel vagy este érdemes meglátogatni, mert csúcsidőben tényleg hatalmas a tömeg. Ha autóval érkezünk, a falu központjából remekül kitáblázott úton kaptathatunk fel a vár tövébe, ahonnan egy rövid és széles, ellenben meredek gyalogúton, a várat dél felől megkerülve jutunk fel egy nyeregbe. Az itteni tisztáson kettéválik az út, balra a vár magasodik fejünk felett, jobbra pedig három vulkáni kőtömböt láthatunk a távolban. A vár bevétele előtt érdemes elbarangolni a sziklákhoz, melyeknek találó nevet adott a népnyelv: a két közelebbi, magas és csúcsos kődarabot Barát- és Apáca-sziklának nevezték el, a távolabbi, lapos tetejű pedig a Török-asztal nevet kapta. Az "asztalra" óvatosan kimászva ragyogó a kilátás keletre a Bükk felé, délre a falura, és nyugatra a várra, mögötte pedig a Kékes hatalmas tömbjére.
A riolittufából álló méretes kövek nem az alattuk lévő domb részei, hanem a vár helyén felrobbant vulkán köpte ki őket magából, majd lepottyantak a szomszédos magaslaton. Mivel ezek a sziklák keményebbek a körülöttük lévő kőzetnél, nem pusztultak le annyira az évmilliók alatt, és egyre jobban kilátszanak a fák közül.
A várba bejutván az tűnt fel, hogy az sokkal nagyobb, mint lentről gondoltam volna. Ez főleg annak köszönhető, hogy ezt a várat nem csak felfelé építették, hanem lefelé is, a hegy gyomrába. A sziklába vájt járatok egy részét kitakarították a feltárás alatt, és ha eltévedni nem is lehet bennük, egy hangulatos botorkálást meg lehet ejteni az ott uralkodó sötétségben.
Egy átlagos magasságú felnőttnek kicsit szokatlan lehet, hogy kiegyenesedve nem fér el a kazamatákban. Bizony ezeket a középkori bunkerjáratokat nem a kényelem szempontjai alapján tervezték.
A kettős védelem érdekében a külső és a belső várat egy árok választotta el egymástól, és már évszázadokkal ezelőtt is egy fa lépcsőn meg egy hosszú, meredek alagúton át kellett felmászni a belső várba. Ezek ma is megvannak, így meglehetősen hosszú útvonalat lehet bejárni a romok között, a felszínen és a föld alatt egyaránt. A falak nagy része néhány méteres magasságban még most is áll, de ép bástyákat, fedett helyiségeket már nem találunk itt. Cserébe van viszont csodálatos panoráma minden irányba.
Aki nem fáradt el eléggé a vár meghódítása közben, az felmászhat a falu túlsó oldalán lévő dombra is, ahonnan a romantikus festők közül sokan megfestették a várat. Itt található a mocsárnak is csak jóindulattal nevezhető, de tőzeglápnak kellemes Nyírjes-tó. Remek leírás és látványos fényképek vannak a helyi multi-geoláda oldalán.
Sajnos nem a siroki szerelmesek története az egyetlen szomorú emlék e vidéken. A 24-es úton, a Mátra felé nyolc kilométert haladva érhetjük el Recsket. A szép fekvésű község neve mára sokak számára egybenőtt az 1950-53 között itt működő titkos kényszermunkatáborral. A tábor helyén a kilencvenes években nemzeti emlékhelyet alakítottak ki. A faluban jól látható táblák mutatnak a Mátra erdeje felé, ahol egy sűrű fenyves rejtekében található az emlékpark.
Négyszáz méterrel a tengreszint felett, erdők közti tisztásokon, harapnivalóan jó levegő (nem, még csak véletlenül sem "ózondús" levegő, mert az halálosan mérgező lenne), és ünnepélyes csend fogadja az embert. Tökéletes hely arra, hogy jól eldugjunk valamit, ami nagy. A három évig működő táborban olyan – főleg politikai – foglyokat rejtett el bírósgi ítélet nélkül az ÁVH, akikről a rokonaik és ismerőseik azt hitték, meghaltak. Semmilyen módon nem érintkezhettek a külvilággal, és fogva tartóik éppen csak annyira törődtek a szükségleteikkel, hogy ne haljanak éhen. Persze nem mindenki bírta ki három évig. Sokakat temettek máig meg nem talált tömegsírokba, akik a körülmények, a betegségek, vagy a mai ésszel felfoghatatlanul kegyetlen őrök áldozataivá váltak. Mivel hivatalosan sem a tábor, sem az itt fogva tartottak nem léteztek, bármit megtehettek velük. A közeli kőbányába gyalogoltak fel minden nap dolgozni, munkások és értelmiségiek együtt, rabruhában, teljes egyenlőségben az embertelenségben. Itt legyen elég a hely történetéről ennyi, hiszen a Recsken raboskodó Faludy György és még sokan mások szívbe markoló verseket és írásokat tettek közzé a borzalmakról. Sztálin halála után, Nagy Imre érkeztével, 1953-ban ért véget az esztelen szenvedés. Akik kiszabadultak, otthon azt kellett hogy mondják, hogy a Szovjetunióban voltak tanulmányúton... Akit érdekelnek a részletek, a Wikipédia szócikkének végén minden fontos könyvet megtalál a témában.
Ha az a cél, hogy egy történelmi rémálomnak olyan emléket állítsunk, amit megszemlélhet a hál'istennek tudatlan utókor, hogy egy életre megragadjon benne az emlék, és ne hagyja megismétlődni a brutális múltat, akkor azt így kell csinálni. A Recski Szövetség 1996 óta egy olyan emlékparkot hozott itt létre, ami előtt meg kell emelnem képzeletbeli kalapom. A bejáratnál egy rekonstruált őrtorony és egy nevekkel teleírt emlékmű fogadja a vendéget. Pár száz méteres séta után érjük el az ásatások helyszínét, ahol igényesen kihelyezett táblák segítenek elképzelni, mi volt egykor a gödrök helyén. A park központi része egy újjáépített rabbarakk, aminek egyik felében kiállítást rendeztek be, másik felét pedig éppen úgy alakították ki, ahogy a szemtanúk beszámoltak nyomorúságos szálláshelyükről.
A recski emlékparkot szó szerint a semmiből alakították ki az elmúlt 14 év alatt, ugyanis a kényszermunkatábor felszámolása után azonnal eltüntettek minden nyomot, és sietve fenyőerdőt ültettek a helyére. Azért fenyőt, mert az nő a leggyorsabban, így a hatvanas években már teljesen gyanútlanul átsétálhattak e szörnyű hely felett a Mátrában túrázók.
A múzeumbarakk nagyon hatásosra sikerült. Egyik irányban borzongva láthatjuk, hol feküdtek éjjelente szorosan egymás mellett a rabok, a másik oldalon pedig olyan kiállítási anyagot állítottak össze, ami akár órákra elegendő olvasni és nézni valót nyújt, és segítségével könnyen átjárhatja a nyitott lelkű látogató képzletét a hely rettenetes szelleme. Némi gondot legfeljebb az jelenthet, hogy nagyon szűk a hely, így a tablók és vitrinek előtt egymás sarkában tolonganak a kíváncsi zarándokok. Jó volna, ha a fenntartóknak sikerülne annyi anyagi erőt összeszedni, hogy még egy barakkot felépítve, egy-egy egész épületet tudjanak szentelni a kiállítási anyagnak és a rekonstruált élettérnek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése