2010. február 19., péntek

Pácin, Karcsa és a Bodrogköz úgy általában

Az Bodrogköznek öreg bajairul, s dicső emlékeirül az réges-régi multbul

A Bodrogköz az ország egyik legjobban elfelejtett, távoli tája, amit mindig is elszigetelt sajátos földrajzi fekvése. Egyik irányból a Bodrog, másik irányból a Tisza szabta és szabja gátját annak, hogy áramoljon a pénz, az áru és az emberek az ország többi része meg a Bodrogköz között. Az utóbbi 90 évben a magyar-szlovák határ kettészeli ezt a vidéket, amit mindkét országban főként magyarok, illetve kisebb részben magyarul beszélő cigányok laknak.


Ezer éve nem gazdag e környék, mert területe nagy része alkalmatlan a jövedelmező gazdálkodásra. A mélyebb helyeken ártér és mocsár, a maradékon rosszul termő homokbuckák vannak, ráadásul az Alföld többi részéhez képest ősszel korábban kezdődnek a hajnali fagyok és tavasszal sokáig tartanak. A szlovák oldalon fekvő Nagykaposon és Királyhelmecen talán látványosabb a hanyatlás, de a magyar oldalon is tisztes szegénységben és mély nyomorban létező falvak váltják egymást.

Ehhez képest meglepően sok történelmi emlék kötődik a Bodrogközhöz. Vannnak itt látványosan szép állapotban megmaradt műemlékek, és vannak csak jelzésértékű emlékművekkel megjelölt ezeréves történetű helyszínek is.


A Bodrogközt nem egyszerű megközelíteni. Magyar földről mindössze három út vezet a tájhoz: Sárospatakon és Sátoraljaújhely közelében lehet egy-egy hídon átkelni a Bodrogon, a Tiszát pedig Cigándnál szelhetjük át. Mi – kalandot és a legrövidebb utat keresve – a térképek szerint Tuzsér és Zemplénagárd között közlekedő komppal kíséreltük meg a tiszai átkelést. Már azt baljós jelnek kellett volna tekintenünk, hogy Tuzsér mellett a komphoz vezető döcögős úton szembe jövő biciklisek nagyon furcsán néztek ránk, amiért autóban ülve döngetünk határozottan előre. Mikor végre megpillantottuk a Tiszát, nem sokáig tartott az örömünk: olyan nyomvályúkban kellet volna egy hajdanvolt földúton lehajtanunk a folyópartra, hogy a művelet végrehajtása egy dömper számára is kihívást jelentett volna. Kompot tényleg láttunk, jobban mondva egy kompként működő, biciklisek és gyalogosok szállítására szakosodott lélekvesztőt.

Pácinnak kastélyárul, mely fényűző otthon vala az reneszánsz korban

A Bodrogköz keleti végén kissé hullámos, változatos tájban gyönyörködhetünk, nyugaton pedig a távoli zempléni hegyek látványa javítja az unalmas lapályt. Az egésznek valahol a közepén található az 1500 lakosval központi szerepet birtokló Pácin, egy páratlan értékű várkastéllyal a szívében.


Miközben nem sokkal délebbre a törökök nagy sikerrel irtották a magyar seregeket, addig Mágóchy Gáspár, egy elképesztő vagyont felhalmozó földesúr, mit sem törődve a világ bajaival, fényűző palotát kezdett itt építeni magának 1533-ban. Az ekkor még földszintes, de már kezdettől fogva puccos és divatos kastélyt a következő nyolcvan évben többször is bővítették, végig megtartván a reneszánsz pompát.


A később beköltöző Sennyey család ugyan végzett némi barokk és romantikus átalakítást a következő évszázadok alatt, de az 1987-re befejezett alapos felújításkor szinte teljesen visszaállították a reneszánsz kori állapotokat. Amit jó szépérzékkel meghagytak a XIX. századból, az a romantikus lelkülettel megtervezett kerítésfali bástyák és a pusztán esztétikai céllal épített gyilokjáró. Az összhatás legjobban ezen a légifotón látszik.


A bástyáknak és erődfalaknak semmi védelmi szerepük nem volt, ezen látványelemek csak az épület grandiózus fényét hivatottak emelni.

Érdemes tágra nyitott szemmel körbesétálni a kastélyt, mert sok klasszikus reneszánsz részletet fedezhetünk fel közben. A felújításkor kibontották a régi ablakkereteket, és az élek sok helyen jellemző kétszínű reneszánsz sgraffito festést kaptak.


Örömmel jelentem, hogy legtöbb magyarországi társával ellentében, a pácini kastélyban odabent is körül lehet nézni! Csinos kiállítást rendeztek itt be Bodrogközi Kastélymúzeum néven. A kastély eredeti berendezéséből is maradt több szobára való bútor, és népművészeti alkotásokat is láthatunk bőven. Bemutatják még a környék lakosainak hagyományos foglalkozásait és egy helyi grafikus rajzait is, egyszóval változatos a kiállítás. A részben eredeti belső tér miatt talán még az sem fogja sajnálni a belépőjegy árát, aki nem kimondottan vonzódik a hagyományos múzeumi műtárgyak iránt.


Az kisrozvágyi kísértettanyárul, mely többre lett volna hivatott, mint mi belőle lett

Kisrozvágy annyira kicsi, hogy rajta sincs a fenti térképen. Százötvenen lakják, és nyolc kilométerre van Pácintól, Nagyrozvágytól keletre. Olyan közel van nagyobb névrokonához, hogy ha az egyik faluban kiált valaki egyet, azt biztosan meghallják a másikban.

A falu történelmének mélysége a méretével fordítottan arányos. Azt mondják, Karostól Kisrozvágyig húzódik a leggazdagabb honfoglalás kori régészeti lelőhely. Vándorlelkű őseink Kárpátalja felől jövet zsákutcába kerülhettek itt a Bodrog és a Tisza miatt, és hosszú időre tábort vertek a környéken. A X. század első felében innen irányították a kalandozásként eufémizált rablóhadjáratokat a magyar nagyfejedelmek, és a vesztes augsburgi csata után költöztek tovább nyugatra, Esztergomba. Az ő emlékükre kezdtek bele Kisrozvágy mellett egy ambíciózus terv megvalósításába. Egy honfoglalás kori falu rekonstrukcióját akarták felépíteni, és el is jutottak vele egy darabig.


A régészeti parkot nem könnyű megtalálni. Nagyrozvágy felől érkezve rögtön a falu elején balra kell fordulni ott, ahol a főút jobbra kanyarodik. Ezen az úton 800 métert haladva, aztán egy földúton jobbra fordulva érjük el újabb 500 méter után a skanzen bejáratát. Ha jól emlékszem, "Berzseny falu" néven helyenként ki van táblázva a haladási irány. A parkoló üres volt, de ez még nem lepett meg. A bejáratnál éppen készítettem volna elő a pénztárcámat, mikor meglepődve láttam, hogy az ajtó nyitva, viszont a jegyárusító fülke üres. Ablakán egy felirat, mely arra kéri az ide tévedt barangolót, hogy amennyit szívesen ad, annyit dobjon be a kikészített perselybe, aztán menjen be a kapun, és vigyázzon magára meg a kiállított tárgyakra. A hozzáértő lelkesedéssel kialakított régészeti park nem kapott állami támogatást, így pénz hiányában be kellett zárni. A hely őrzésére sincs fedezet, de valami kivételes bizalom által vezérelve nem lakatolták le a kaput, hanem nyitva hagyták a látogató előtt azt, ami a park értékeiből megmaradt.


Ennek fényében hihetetlen, hogy mi mindent találunk még itt. Egy ősmagyar vezér jurtája teljes díszben áll döjfösen az erdő szélén, benne szablyákkal, lovas eszközökkel, bőrből készült ősi használati tárgyak rekonstrukcióival, szóval tényleg úgy érezhetjük magunkat, hogy Árpád apánknál járunk vendégségben. A parkban van még egy halászfalu egy kis tóval meg néhány koraeli leletek alapján elképzelt, fából és nádból épített házikó, amiben eredetileg a X. század mesterségeit mutatták be.

Egyrészt csodával határos, hogy a környékbeliek még nem lovasították meg a kiállítási tárgyakat, másrészt elkeserítő, hogy egy ilyen hiteles helyszínen megvalósított érdekes kezdeményezést szó szerint elleptek a pókhálók.


A skanzent néhány évvel ezelőtt felépítő alapítvány honlapja szerint néhány éve még őshonos állatok legelésztek a karámban és programokat szerveztek az ide látogatóknak. Mi 2009-ben bedobtuk az őrzés nélküli szellemfalu perselyébe a belépőjegyek árát, hátha egyszer újra lesz belőle valami. Reménykedve lapozom fel időnként az itt elrejtett geoláda weboldalát, hátha az arra járók beszámolnak valami változásról.

2010 június eleje: Az első magyar monszunesők után pár nappal újra felkerestem a parkot, és fájdalommal hallottam az üzemeltetőktől, hogy akkora tó keletkezett az oda vezető út mentén, ami szerintük augusztusig biztosan nem szárad ki. Addig sem kocsival, sem gyalog nem lehet megközelíteni a bejáratot, még traktorral is csak ngy kerülővel... Száradás után azonban újra szeretnének vendégeket fogadni! 

Karcsa ősi templomárul, melyet az jelenkor nem jól becsüle meg

Karcsa Pácintól nyugatra fekszik négy kilométerre, és 1800 lakosával joggal vetekszik szomszédjával a térség központi szerepéért. Hatalmas múltú község Karcsa, hiszen itt telepdtek meg először őseink a Bodrogközben. Épp emiatt épült ide a környék legrégebbi temploma, mely többé-kevésbé ma is eredeti állapotában látható.


A XII. században épült egy kis körtemplom, ami csak egy nagyobb családot tudott befogadni, de talán nem is laktak itt többen akkoriban. A következő évszázadban viszont szaporodásnak indulhatott a falu, mert egy sokkal nagyobb templomot építettek, tiszta, szép román stílusban. A régi körtemplomot nem bontották le, hanem szentélyt csináltak belőle. Ennek köszönhető a templom farának különleges formája. Jól látható, hogy a körtemplom még téglából épült, a száz évvel fiatalabb hajó viszont már hatalmas sötét vulkáni kövekből, amiket a Zempléni-hegységből cipeltek ide.


A harang és torony nélküli templom építéséhez nem mindennapi mondakör kapcsolódik. A történet szerint réges-régen a falu tavának mélyén tündérek és boszorkányok is éltek. A templomot a tündérek építették fel két nap és két éjszaka alatt, és amikor két tündér a harangot repítette az új templom felé, a boszorkányok üldözőbe vették őket. Már majdnem elcsípték a tündéreket, amikor elkurjantotta magát a pirkadatot jelző kakas, és a boszorkányoknak vissza kellett merülniük a tó mélyére. A kukorékolásra sajnos a tündérek is megijedtek, és elejtették a harangot, ami a tornyot is magával rántva elsüllyedt a Karcsa-tó mélyére. Többször keresték azóta a harangot, és egyszer régen meg is találták a kitartó falubéliek. Láncot kötöttek rá, eléfogtak 24 ökröt, és húzni kezdték. Egyszer azonban valaki felkiáltott: "Jaj, a kisujjam!" Erre mindenki megállt, az ökrök hasraestek, a lánc elszakadt. Azóta sem sikerült újra meglelni a harangot, viszont azt beszélik, hogy száz évente egyszer hallani lehet a kongását.


A templom mostani kinézete a hatvanas években végzett alapos felújításnak köszönhető. Szerencsére nem a hatvanas évek stílusában történt az újjáépítés, hanem próbáltak hűek lenni a templom eredeti, román stílusához, de azért a modern kor elkövetett itt néhány siralmas baklövést. A látványosan olcsó riasztóberendezés dobozát a szép bélletes bejárat közepén még megértem, de vacak ötletnek tartom a rikító kék ajtót és a méretes műanyag virágcserepeket. Az élénk kékség miatt nem szívesen néztem ebbe az irányba, pedig a szépen faragott részleteken hosszan elidőzhetne a szem. Kedvesek az ajtó két oldalon ülő, a bejáratot vigyázó szörnyszülöttek, és különlegesek az oszlopszerű dombordíszek.


A külső rémtettek eltörpülnek a felújítás alatt elkövetett belső kegyetlenségekhez képest. Nem tudom, hogy az alacsony költségvetés vagy valamilyen elfajult modernizmus volt-e az okozója annak, hogy meg sem próbáltak a régmúltból megmentett falakhoz legalább anyagválasztásban illő tetőszerkezetet eszkábálni. Vagy hogy vajon miért volt muszáj fa vagy kövek helyett ocsmány nyersszürke betonból kiönteni az évszázadok viharában megsemmisült felső falrészletek pótlását. Belépvén próbáljunk nem ezekre figyelni, hanem a valóban lenyűgöző román kori ívekre és oszlopdíszekre... Egyértelmű az olasz és francia hatás: Karcsa az Árpád-házi királyok korában a johannita lovagrend birtokában volt, akik alighanem egy tapasztalt mestert hoztak magukkal nyugatról a templom megtervezéséhez.

A következő fénykép azért ilyen ferde és összecsapottnak látszó, mert a templomot birtokló református gyülekezet a jelek szerint oly mértékben szereti hangsúlyozni azt, hogy ezt a történelmi imaházat a mai napig lelkesen használják a hívek, hogy a 800 éves falakat két otromba ikeás könyvszekrénnyel takarták ki. Megpróbáltam lehagyni a szekrényeket a képről, de a hangsúlyos fekete hangszóró elől így sem volt menekvés...


Az Karos melletti pusztában meglelt honalapítás korábul való temetőrül

Az aprócska Karostól egy kilométerre, a Sátoraljaújhely és Sárospatak felé vezető út mentén, összesen 73 honfoglalás kori sírt tártak fel a régészek a közelmúltban. A leletek között díszes szablyák, övveretek, tarsolylemezek, pénzérmék voltak, de talán az előkerült tárgyaknál is fontosabb a helyszín történelmi jelentősége: ezt a temetőt tartják bizonyítéknak arra, hogy valóban itt volt a X. század első felében a magyarság központja.


Sajnos a leleteket az utolsó szálig elvitték innen. Nem tudom, láthatóak-e valahol, de talán a sárospataki várba került közülük valami, hiszen az emlékhely a pataki Rákóczi Múzeumhoz tartozik. Ami a helyükre került, az egy tájékoztató tábla, egy emlékmű, és hetvenhárom fejfa vagy kőhalom, ami a feltárt sírok helyét jelzi. Maga az emlékmű szerintem az egyetlen modern mongol műalkotás Magyarországon, lévén hogy a szobor egy megjegyezhetetlen nevű mester, Yöngsiebu Barsbold Denzen alkotása.


Szerencsére tárgyi emlékek nélkül is misztikus a hely. A távolban a Zempléni-hegység szép vonulata látszik, a temető helyén pedig virágos rét terül el, és bármikor érkezik ide a látogató, szinte biztos, hogy egyedül lesz az ezeréves pusztában.

2010. február 10., szerda

Sirok és Recsk

Valahol Eger és a Mátra bércei között emelkedik egy büszke, öreg várrom és bújik meg egy szomorú, modern történelmi emlékhely. Sirok várát turisták ezrei lepik el sáska módjára minden nyáron, mert jól néz ki, és közel van Eger meg a Mátra, Recsken pedig az ötvenes évek elejének szörnyű valóságát idézi fel az ottani kényszermunkatábor helyén épült emlékpark.


A Mátra és a Bükk között van egy különálló, aprócska vulkanikus dombság, ami név nélkül, árván bomladozik évmilliók óta, két legmagasabb hegységünk árnyékában. Széles, természetes átkelőhely van itt a két hegyvidék között, és talán ennek az útvonalnak a védelme miatt tartották fontosnak, hogy egy alig 296 méteres, de környezetéből meredeken kiemelkedő csúcsra várat építsenek itt.


Bár a hivatalos álláspont szerint a szláv "sirok" szóból ered a vár és a falu neve (ami annyit jelent, hogy "széles"), sokkal érdekesebb az a monda, amit a helyiek mesélnek, és hosszabb, ízesebb változatban itt olvasható. A történet szerint Darnó király volt egykoron a vár birtokosa, és az ő fia találkozott lent a pataknál egy Tarna nevű parasztlánnyal. Hogy hogy nem, a fiatalok egymásba szerettek, és titokban sokszor találkoztak a völgyben. A király azonban rájött, mi folyik odalent, és mennydörgő haragra gerjedt. Fiát száműzte, a lány apját pedig csúnyán megbüntette. Később a király szíve megenyhült, és hazahívta a fiút, azonban addigra a sors szörnyű fordulatot vett: a lány belehalt a szomorúságba, és épp az ő koporsós menetére ért haza a királyfi, aki bánatában rögvest kardjába dőlt. A gyászos esemény után hosszasan sírt a falu népe, és úgy tartják, hogy az öreg király holtában azóta is azt nyögi: "sírok, sírok". Így kapta a falu a Sirok nevet, és ezért nevezik Tarnának az itt folyó patakot.

Akár így is lehetett, mert valami várszerű már jóval a honfoglalás előtt is állott itt, amit talán az avarok építettek, majd a szlávok uraltak a magyarok viharos érkeztéig. A középkorban egyre fontosabbá váló erődítményt Eger után néhány héttel, 1596-ban harc nélkül vették be a törökök, majd a kurucok ásták be ide magukat a Rákóczi-szabadságharc ideje alatt. Ezt persze nem nézték jó szemmel az osztrákok, akik a háború végeztével, valószínűleg 1717-ben, felrobbantották a várat. Azóta rom, de szerencsére kevesen laktak a környéken, és nem hordták el az összes követ.


Sirokot tavasztól őszig csak hétköznap, netán kora reggel vagy este érdemes meglátogatni, mert csúcsidőben tényleg hatalmas a tömeg. Ha autóval érkezünk, a falu központjából remekül kitáblázott úton kaptathatunk fel a vár tövébe, ahonnan egy rövid és széles, ellenben meredek gyalogúton, a várat dél felől megkerülve jutunk fel egy nyeregbe. Az itteni tisztáson kettéválik az út, balra a vár magasodik fejünk felett, jobbra pedig három vulkáni kőtömböt láthatunk a távolban. A vár bevétele előtt érdemes elbarangolni a sziklákhoz, melyeknek találó nevet adott a népnyelv: a két közelebbi, magas és csúcsos kődarabot Barát- és Apáca-sziklának nevezték el, a távolabbi, lapos tetejű pedig a Török-asztal nevet kapta. Az "asztalra" óvatosan kimászva ragyogó a kilátás keletre a Bükk felé, délre a falura, és nyugatra a várra, mögötte pedig a Kékes hatalmas tömbjére.


A riolittufából álló méretes kövek nem az alattuk lévő domb részei, hanem a vár helyén felrobbant vulkán köpte ki őket magából, majd lepottyantak a szomszédos magaslaton. Mivel ezek a sziklák keményebbek a körülöttük lévő kőzetnél, nem pusztultak le annyira az évmilliók alatt, és egyre jobban kilátszanak a fák közül.


A várba bejutván az tűnt fel, hogy az sokkal nagyobb, mint lentről gondoltam volna. Ez főleg annak köszönhető, hogy ezt a várat nem csak felfelé építették, hanem lefelé is, a hegy gyomrába. A sziklába vájt járatok egy részét kitakarították a feltárás alatt, és ha eltévedni nem is lehet bennük, egy hangulatos botorkálást meg lehet ejteni az ott uralkodó sötétségben.


Egy átlagos magasságú felnőttnek kicsit szokatlan lehet, hogy kiegyenesedve nem fér el a kazamatákban. Bizony ezeket a középkori bunkerjáratokat nem a kényelem szempontjai alapján tervezték.

A kettős védelem érdekében a külső és a belső várat egy árok választotta el egymástól, és már évszázadokkal ezelőtt is egy fa lépcsőn meg egy hosszú, meredek alagúton át kellett felmászni a belső várba. Ezek ma is megvannak, így meglehetősen hosszú útvonalat lehet bejárni a romok között, a felszínen és a föld alatt egyaránt. A falak nagy része néhány méteres magasságban még most is áll, de ép bástyákat, fedett helyiségeket már nem találunk itt. Cserébe van viszont csodálatos panoráma minden irányba.


Aki nem fáradt el eléggé a vár meghódítása közben, az felmászhat a falu túlsó oldalán lévő dombra is, ahonnan a romantikus festők közül sokan megfestették a várat. Itt található a mocsárnak is csak jóindulattal nevezhető, de tőzeglápnak kellemes Nyírjes-tó. Remek leírás és látványos fényképek vannak a helyi multi-geoláda oldalán.

Sajnos nem a siroki szerelmesek története az egyetlen szomorú emlék e vidéken. A 24-es úton, a Mátra felé nyolc kilométert haladva érhetjük el Recsket. A szép fekvésű község neve mára sokak számára egybenőtt az 1950-53 között itt működő titkos kényszermunkatáborral. A tábor helyén a kilencvenes években nemzeti emlékhelyet alakítottak ki. A faluban jól látható táblák mutatnak a Mátra erdeje felé, ahol egy sűrű fenyves rejtekében található az emlékpark.


Négyszáz méterrel a tengreszint felett, erdők közti tisztásokon, harapnivalóan jó levegő (nem, még csak véletlenül sem "ózondús" levegő, mert az halálosan mérgező lenne), és ünnepélyes csend fogadja az embert. Tökéletes hely arra, hogy jól eldugjunk valamit, ami nagy. A három évig működő táborban olyan – főleg politikai – foglyokat rejtett el bírósgi ítélet nélkül az ÁVH, akikről a rokonaik és ismerőseik azt hitték, meghaltak. Semmilyen módon nem érintkezhettek a külvilággal, és fogva tartóik éppen csak annyira törődtek a szükségleteikkel, hogy ne haljanak éhen. Persze nem mindenki bírta ki három évig. Sokakat temettek máig meg nem talált tömegsírokba, akik a körülmények, a betegségek, vagy a mai ésszel felfoghatatlanul kegyetlen őrök áldozataivá váltak. Mivel hivatalosan sem a tábor, sem az itt fogva tartottak nem léteztek, bármit megtehettek velük. A közeli kőbányába gyalogoltak fel minden nap dolgozni, munkások és értelmiségiek együtt, rabruhában, teljes egyenlőségben az embertelenségben. Itt legyen elég a hely történetéről ennyi, hiszen a Recsken raboskodó Faludy György és még sokan mások szívbe markoló verseket és írásokat tettek közzé a borzalmakról. Sztálin halála után, Nagy Imre érkeztével, 1953-ban ért véget az esztelen szenvedés. Akik kiszabadultak, otthon azt kellett hogy mondják, hogy a Szovjetunióban voltak tanulmányúton... Akit érdekelnek a részletek, a Wikipédia szócikkének végén minden fontos könyvet megtalál a témában.


Ha az a cél, hogy egy történelmi rémálomnak olyan emléket állítsunk, amit megszemlélhet a hál'istennek tudatlan utókor, hogy egy életre megragadjon benne az emlék, és ne hagyja megismétlődni a brutális múltat, akkor azt így kell csinálni. A Recski Szövetség 1996 óta egy olyan emlékparkot hozott itt létre, ami előtt meg kell emelnem képzeletbeli kalapom. A bejáratnál egy rekonstruált őrtorony és egy nevekkel teleírt emlékmű fogadja a vendéget. Pár száz méteres séta után érjük el az ásatások helyszínét, ahol igényesen kihelyezett táblák segítenek elképzelni, mi volt egykor a gödrök helyén. A park központi része egy újjáépített rabbarakk, aminek egyik felében kiállítást rendeztek be, másik felét pedig éppen úgy alakították ki, ahogy a szemtanúk beszámoltak nyomorúságos szálláshelyükről.


A recski emlékparkot szó szerint a semmiből alakították ki az elmúlt 14 év alatt, ugyanis a kényszermunkatábor felszámolása után azonnal eltüntettek minden nyomot, és sietve fenyőerdőt ültettek a helyére. Azért fenyőt, mert az nő a leggyorsabban, így a hatvanas években már teljesen gyanútlanul átsétálhattak e szörnyű hely felett a Mátrában túrázók.


A múzeumbarakk nagyon hatásosra sikerült. Egyik irányban borzongva láthatjuk, hol feküdtek éjjelente szorosan egymás mellett a rabok, a másik oldalon pedig olyan kiállítási anyagot állítottak össze, ami akár órákra elegendő olvasni és nézni valót nyújt, és segítségével könnyen átjárhatja a nyitott lelkű látogató képzletét a hely rettenetes szelleme. Némi gondot legfeljebb az jelenthet, hogy nagyon szűk a hely, így a tablók és vitrinek előtt egymás sarkában tolonganak a kíváncsi zarándokok. Jó volna, ha a fenntartóknak sikerülne annyi anyagi erőt összeszedni, hogy még egy barakkot felépítve, egy-egy egész épületet tudjanak szentelni a kiállítási anyagnak és a rekonstruált élettérnek is.

2010. február 8., hétfő

Csesznek és az Ördög-árok

Várpalota és Tés után sem árt meg még egy szép séta a Bakonyban. Bár legnagyobb területű hegységünk nem éppen meredek szirtjeiről és epikus látványvilágáról híres, akad azért néhány eldugott, de roppant érdekes gyöngyszem. Ilyen például Csesznek büszke bércen magasodó várromja, és a Bakonyoszlop mellett kezdődő Ördög-árok sziklás hasadéka.


Csesznek várának romja már kilométerekről ránk köszön, bármerről közelítjük azt. A falu központjából induló Vár utca vezet ahhoz a parkolóhoz, ahonnan három perc meredek gyaloglással már el is érjük a kaput. A parkolás persze fizetős, és belépődíjat is szednek. (A fizetős parkoláson sokan, sok helyszínen morgolódnak, én ellenben amondó vagyok, hogyha tisztességes összeget kérnek el, akkor ennyi idegenforgalmi bevételt igazán megérdemelnek a helyiek.) A vár egész évben, minden nap nyitva van, és ha van elég érdeklődő, kimerítő idegenvezetést is szoktak tartani.

Nem tudom, hogy az "eső utány köpönyeg" mondásunkat mikor alkalmazták először különböző helyzetekre, de stílusos lenne, ha a XIII. századból eredne. Miután a tatárok kevesebb mint két év alatt az egész országot felégették is kirabolták, a bölcs magyar urak ráébredtek, hogy nem ártott volna valamiféle védelemmel szolgálni a rombolás ellenében. Azon nyomban el is határozták egy komoly erődrendszer kiépítését, és többek között a cseszneki vár is ennek az építkezési láznak az eredménye.


A tucatvégvárból azán komoly gótikus várpalotát alakított ki a Garai család az 1400-as években, mivel 1392-ben ők kapták meg csereadományként Zsigmond királytól a környékbeli uradalmat. Az építészetileg igényes család hamarosan messze földön híres lett, mert az akkori krónikák pletykarovatai mind lehozták azt a hírt, miszerint az urát kitartóan megcsaló Hedvig hercegnő 1429-ben méreggel végzett férjével, Garai János báróval. Az állítólagos gyilkos feleség ellen maga Zsigmond király hozta meg az azonnal jogerőre emelkedő ítéletet, ami – talán Hedvig asszonyság külhoni nemesi mivolta miatt – halál helyett életfogytiglani fogság és teljes vagyonelkobzás vala.


A vár története még a török hódítások idején is mókásan folytatódott. Történt ugyanis, hogy Wathay Lőrinc várkapitánnyal nem a török hadak nyilai végeztek, hanem egy részegen, csak a buli kedvéért meggyújtott, puskaporral teli ágyú robbanása. Később egy rövid időre barokk kastéllyá finomították a zord falakat, majd az 1800-as évek elején egy földrengés és egy tűzvész lakhatatlanná tette a várat. Mivel az akkori birtokosok (az eladósodott Esterházy család) nem itt laktak, ráadásul volt kastélyuk elég, hagyták veszni a romokat.


Sajnos fedett része nem maradt a várnak, viszont a magas falak ma is jól mutatják régi formáját. Két tornyot szépen restauráltak, csak kár, hogy a vár keleti végén lévő bástyába vzető kis hidat lezárták a látogatók elől. Ettől eltekintve a romok minden irányból körüljárhatóak, és érdemes is minden zugba benézni. A kilátás is jó, délre a Bakony zaklatottságtól mentes lapos vonulatai, északra alacsonyabb dombság, és a távolban Pannonhalma látható.

A helyiek igyekeznek minél izgalmasabbá tenni a szép romot: aki szereti a népünnepélyek hangulatát, az mindenképpen a már 17 éve minden évben megrendezett Cseszneki Nyár idején barangoljon el ide.

Nem messze Csesznektől, a Dudar és Csetény felé vezető szűk mellékúton fekszik Bakonyoszlop, távol a rohanó világ robajától, egy széles medence közepén. E tájat látva nem sejthető, milyen vad szurdok rejtőzködik a szomszédos dombnak látszó hegyek között. Az Ördög-ároknak nevezett hasadékot úgy lehet megközelíteni, ha a falu egyetlen valódi útkereszteződésében dél felé fordulunk. Innen a piros kereszt jelzést kell követni az erdőig, majd a piros sáv jelzésen balra, ami aztán végighalad a szakadékon. A falu melletti földekről, a hullámzó dombok mögött, szinte végig látszik a távoli cseszneki vár.


Az erdőbe érkezvén, pár száz méteren át fiatal fák között, viszonylag csúnya dzsumbujon át vezet az út. Tavasztól őszig mindenképp ajánlott valamilyen hatékony kullancsok és szúnyogok elleni védelem, mert nagyon sokat kell sűrű aljnövényzetben gázolni. Tizenöt-húsz perccel később viszont varázsütésre megváltozik a táj, és feltárul előttünk a hatalmas fák árnyékában megbűvő patakvölgy, ahol száraz időben nem folyik víz.


A sziklák fokozatosan egyre magasabbá válnak, a völgy pedig egyre sötétebbé és hűvösebbé. A nyirkos levegő miatt nagyon szeretik a környéket a gombák, és egy-egy kidőlt fatörzsön óriási hadsereggé szaporodnak ősszel.



A völgy távolabbi vége nyújtja a legjobb élményt. Itt több méteres kövek zárták el a hasadékot, és a méltán híres (ám sajnos mindig zsúfolt) Rám-szakadékhoz hasonlóan itt is kötél meg fém lépcsők segítenek a mászásban.


A lépcsős-köteles rész után javallott hátulról felkapaszkodni a jobb oldalon lévő szikla tetejére, hogy önmagunk teljesítményével elégedetten megszemléljük, milyen mélyről érkeztünk. Innen vissza lehet fordulni, vagy ha valaki egész napos komoly túrázásra vágyik, irány a messzi nyugat, és a Cuha-patak szurdoka!

2010. február 2., kedd

Siklós

Egy korábbi ormánsági kalandozás után irány újra Baranya déli mezsgyéje! Siklós, e tízezres kisváros, egy egész megyényi történelemmel büszkélkedhet. Itt van az ország leglátványosabb, még épségben álló középkori vára, de ez csak a kezdet, mert találunk itt gótikus kolostort, barokk kegytemplomot és török mecsetet is.


Bármerről közelítünk, Siklós kis dombon álló hatalmas vára messziről látszik. A belváros girbe-gurba utcaszerkezete miatt viszont nem könnyű megtalálni. A parkolót úgy lehet megközelíteni, ha a Kossuth teret keressük (előbb-utóbb minden út ide vezet), aztán egy közeli templom tornya mutatja az utat nyugat felé, a cifra narancssárga városháza rövidebbik oldalával szemben kezdődő Batthyány közbe. Ezen az utcácskán lehet felkanyarogni a várfalak alá.

A vár felé haladva, a Batthyány közből érdemes egy kis kitérőt tenni bal kéz felé a Vajda térre, mert ott egy gótikus eredetű ferences templomot és kolostort láthatunk, a templomban XV. századi freskókkal.

Most, ahogy ezt a bejegyzést írom, azt olvasom Siklós honlapján, hogy a vár 2011. április végéig felújítás miatt zárva lesz, és "a több évszázados építészeti örökség meg fog újulni a XXI. szd. technológiájával, azaz a múlt és a jelen fog találkozni. E találkozásukkal, szimbiózisukban fognak hidat képezni a jövő felé." Szívből remélem, hogy ez csak nagyzoló duma, és anakronisztikus szimbiózis helyett inkább történelmi valójában fog újra pompázni e csodás erődítmény, ami egyébként a felújítás előtt is elég jó formában állt. Emellett az időzítés is felettébb vacak, mert a közeli Pécs kulturális fővárosi mivolta miatt, a szokottnál nyilván többen barangolnának el idén Siklósra is...


A vár persze a félve várt felújítás előtt sem úgy néz ki, ahogy a XIII. században kitalálták (első említése 1294-ből való, alighanem kevéssel azelőtt épült fel), hanem egy változatosan szép egységet alkot, melyen a XIII-XVIII. század közötti korok mind nyomot hagytak. A kezdetekről néhány román és gótikus stílusú ablak- vagy ajtóív tanúskodik a palota falain, na meg a tisztán gótikus várkápolna.


A reneszánsz tobzódásának idején a török veszély miatt leginkább az erődfalakra koncentráltak – ebből az időből való a gyilokjáró, amiről remek kilátással tekinthetünk szét a város, a Dráva széles síkja, vagy a (keleti végét leszámítva) bágyadtan lankás Villányi-hegység felé.


A teljesen szabálytalan formájú udvart körbezáró, hol egyenes, hol ívelt falú palotaépület nagy része barokk építkezés után lett ilyen, de a külső falak stílusából én régebbinek mondtam volna. A következő kép bal szélén egy gótikus ablak látható, ami, a vele egy magasságban lévő vakablakokkal együtt, nem a mostani emeletek szintjéhez igazodik. A török időkben romba dőlt alacsonyabb épületre így szerkesztették rá a tágasabb, magasabb emeleteket. A kép jobb felén a kápolna ugrik ki a falból.


A vár belsejében hatalmas vártörténeti és képzőművészeti kiállítások voltak láthatók, amik a felújítás után nyilván részben kicserélődnek majd, a pincében pedig az elmaradhatatlan börtönmúzeumban borzonghat kedvére a sötét és szűk terektől meg a dohos levegőtől meg nem riadó látogató.


A kimerítő vártúra után térjünk vissza a belvárosba. A városháza mögött, a Széchenyi és a Vörömarty utca sarkán áll egy egészen különleges építmény, Malkocs bég dzsámija. Nagyobbra nőtt és ismertebb pécsi társával ellentétben ezt a mecsetet nem alakították át keresztény templommá, hanem a lebontott, visszaépítésre váró minaretjét leszámítva épp olyan, amilyen a török időkben vala.


A XVI. század második felében épült török imaházat az védte meg az évszázadok viharaitól, hogy beépítették egy lakóházba. 1992-ben bontották le róla a házat, és állították helyre fantasztikus eredménnyel, amiért a felújítók Europa Nostra díjat is kaptak. Hasonló stílusú mecsetekkel Boszniában találkozhat az utazó, és a sors szomorú fintora nyomán épp bosnyák menekültek használták templomukként az épületet a kilencvenes években.


A mecset berendezését a török állam adta ajándékba. Muzeális értékű bútorokat, kegytárgyakat láthatunk odabent. Mint minden mecsetben, belépvén itt is mennyei béke fogadja az embert. Szép szőnyegek, egzotikusan megmunkált tárgyak láthatók mindenütt: kincsesdoboz, ébenfa szék, Aladdin csodalámpája, csillogó kancsó...


Érdemes hosszabban időzve elmerülni a részletekben, és a cipőt az ajtóban hagyva alaposan körülnézni, mert ilyesmit itthon máshol nem láthatunk. Az ablakok az Ezeregy éjszaka meséit idézik, és egy magyar nyelvű koránt is találtunk.


Bámulatos, hogy a közös történelem ellenére mára valóságos barátság alakult ki törökök és magyarok között. Ebben a szellemben megyünk mi is tovább, ebből a muszlim szent házból egyenesen egy nagy becsben álló keresztény kegyhelyhez.

A Siklóshoz tartozó Máriagyűd ferences kegytemploma 1739-re épült fel, de már legalább 900 éve különleges szent helynek számít az itteni forrás környéke. Úgy tartják, hogy II. Géza király 1148-ban – a közeledő bizánci hadsereggel szemben védelemért fohászkodva – itt ajánlotta koronáját és trónját Mária oltalmába, mert már akkor is tartotta magát az a hit, hogy itt gyakran meghallgatásra találnak az imák. Mária megjelenéséről is sokszor beszámoltak a zarándokok, akik már az Árpád-házi királyok korában is templomban imádkozhattak Máriagyűdön.


A fényűző barokk külső nem kevésbé cikornyás belsőt rejt. Míg kívülről szerintem fenségesen mutat a templom, belül furcsán mutatnak együtt a barokk oltárok és a XX. századi freskók. De a lényeg az erre járók többsége számára persze nem ez, hanem az 1713-ból származó Mária-kegyszobor, amit a körüljárható főoltár rejt, és amely már a harmadik a sorban. Az elsőt a török hódoltság idején keverték el valahová, a másodikat pedig a Rákóczi-szabadságharc alatt menekítették a ferencesek Eszékre, mert az osztrákoknak szokásuk volt lenyúlni a magyar kegytárgyakat.


Ha elfáradt az utazó a bóklászásban, Siklós környékén bőven vannak olyan helyek, ahol különböző élvezetekben merülhet el az ember. Nagyon közel vannak ugyanis a villányi pincék és a harkányi fürdő is.