2009. december 21., hétfő

Nagytétény

A Magyar Barangoló első karácsonya alkalmából jöjjön egy igazi ünnepi helyszín!

Nagytétény még éppen Budapesten van, de már majdnem nem. Hatvan évvel ezelőtt még önálló falu volt, messzebb is van, mint némely pest megyei előváros, meg tovább is tart eljutni oda, és még a hangulat is vidéki. Különösen igaz ez akkor, ha megpillantjuk a nagytétényi kastély környékét, ami úgy is hirdeti magát, hogy "egy vidéki kastély Budapesten". Hiába dübörög csak karnyújtásnyira innen a hatos bevezető szakasza és a Nagytétényi út is (a kastélyt Budáról jövet a Nagytétényi útról, a Szentháromság térnél balra kanyarodva lehet megközelíteni), mégis olyan, mintha valahol Fertőd és Nagycenk között járnánk.



A nagytétényi Száraz-Rudnyánszky kastély legjoban persze gödöllői nagytesójára hasonlít, hiszen a Grassalkovich-család komoly divatot teremtett a maga híresneves etalon-kastélyával. Elkészülte után ugyanis néhány évtizeden át szinte minden nemesi család irigykedve nézte azt, és olyat szeretett volna magának. Így gondolkodott Száraz András majd Rudnyánszky József uraság is. Előbbi az 1710-es, utóbbi az 1780-as években alakította saját ízlésére a külsőt és belsőt. Nem gondoltam volna az egységes barokk kinézet alapján, hogy a kastély egy részének alapja még egy ókori római villából származik, meg hogy egyes falak a XIII. században már itt álló gótikus várkastélynak is részei voltak.



1904-ben aztán leégett a ház, és semmi nem maradt az eredeti berendezésből. A második világháború után jött az ötlet, hogy rendezzenek itt be egy bútorkiállítást, mégse álljanak már üresen a szobák e szép nagy kastélyban. A 2000-re elékszült legújabb felújítás után még tovább gyarapodott a gyűjtemény, és mára aztán a középkortól a XX. század elejéig minden korból láthatunk itt látványos bútorokat. Különösen híresek a régi íróasztalok, számtalan finom díszítéssel és rengeteg – részben titkos – rekesszel. Évente egyszer-kétszer tartanak is fióknyitogató napokat, amiket meg szoktak hirdetni a kastély honlapján.




A fiókkihúzogatós napokon kívül mindenképpen karácsony környékén érdemes meglátogatni a kastélyt. Ilyenkor tartják ugyanis a "Karácsony a kastélyban" kiállítást, amikor több tucat karácsonyfa költözik be a szobákba, a bútorok közé.




Mindegyik karácsonyfát egy-egy iparművész díszíti fel saját gyártású, egyedi díszekkel. Tavaly például volt mézeskalácsdíszes, aranypapírorigamis, használtműanyagpalackos, papírégősoros, plüss szörnyes és kulcsokkal díszeített fa is. A kreativitás határtalan, és sok közülük még jól is nézett ki.



Az előző karácsonyi díszeket minden évben elárverezik a kiállítás megnyitásakor, december első napjaiban. Mi egy kedves teremőr nénit kérdeztünk meg erről, és szerinte egészen megfizethető összegekért szoktak gazdára találni a díszek.

Boldog karácsonyt, vidám ünneplést mindenkinek!



2009. december 14., hétfő

Mátraverebély

Mániákus előre tervező vagyok, így nagyon ritkán fordul elő, hogy véletlenül fedezek fel valamit. Mátraverebély az egyik kivétel. A forgalmas de festői 21-es úton Salgótarján felé autózva figyeltem fel előbb egy feltűnően narancssárga gótikus templomra, majd röviddel később egy szürreális tábla mutatott a Cserhát erdejébe: bazilika balra...


A narancssárga templom, mint kiderült, igazi kuriózum az országban, mert 1400 körül építették, és még ma is nagyjából úgy néz ki, ahogy akkor kitalálták. Volt egy kis barokk átalakítás közben, de a XX. század elején, furcsa mód épp az első világháború éveiben, felújították az eredeti formához visszatérve.


Látványosak a támpillérek és a keskeny, magas ólomüveg ablakok. Sajnos csak a külső, negatív tartományban megrekedt szépérzékkel odabűnözött üvegajtó volt nyitva, a belső nem. Mindig elönt a méreg, ha ilyet látok, hogy egy amúgy nagy műgonddal felújított, értékes épületet agyatlan amatőrök egy-egy apró, de látványos részlettel tesznek tönkre. Annyi azért így, az üvegen belesve is látszott, hogy belül is gótikus a hangulat, és freskók is maradtak fenn a XV. századból.


Mátraverebély azonban nem erről a templomról híres (pedig erről is az lehetne), hanem arról, hogy búcsújáró hely, merthogy a fent említett "bazilika balra" táblát követve 5 kilométer után megérkezünk az erdő alján, egy keskenyedő völgy elején megbújdosó szentkúti basilica minor rangú templomhoz.


Szentkút kútja arról nevezetes, hogy több zarándok szerint is csodaszámba menő gyógyulást hozott neki. Ha igaz, ha nem, az biztos, hogy a helyet már a XIII. század óta folyamatosan látogatják a csodában bízó betegek.

A forrás csodatévő volta a legenda szerint annak tudható be, hogy maga Szent László király fakasztotta, amikor az itteni völgyben kerítették be seregét a túlerőben lévő kunok. Mivel nem volt vizük, a király szomjazó katonái, amolyan "akkor sem árt ha nem használ" alapon, pogány áldozatot akartak bemutatni. A hű keresztény király ettől bősz haragra gerjedt, és mérgében egy sziklának dobta a lándzsáját. Amikor kihúzta fegyverét az általa ütött repedésből, csodák csodájára friss vizű forrás fakadt a helyén, és megmenekültek a katonái.


A templomot az 1760-as években építették, és ennek megfelelő a kinézete is: kívül kéttornyú, stukkós barokk, és bent is burjánzanak a lekerekített ívek, na meg az arany és a színpompázatos freskók. Kissé túldíszített, de legalább harmonikusan egységes. Később egy szabadtéri oltárt is építettek melléje, hogy az egyre növekvő búcsújáró áradat elférjen valahol, és az oltár körül sokan emléktáblát állítottak köszönetképpen, gyógyulásuk után.


Itt a forrásnál korábban csak aprócska kápolna állt, viszont a falu gótikus temploma is a csodatévő víz miatt épült fel. Az ott 1403-ban eltemetett Verebi Péter lovag ugyanis 40 évvel túlélt egy súlyos háborús sebesülést, és gyógyulását a szentkúti forrás vizének tulajdonította. Megörülvén önnön csodálatos felépülésének, a falu méretéhez képest hatalmas templomot építtetett. A falu viszont messze van a forrástól, az ottani templom nem felelt meg kegytemplomnak. Így lett aztán később két jókora imaháza a parányi Mátraverebélynek.

A templommal egybeépítettek egy kis kolostorépületet is, de egyeseknek nem volt elég a völgy magánya: a kegyhely feletti hegyoldalban, egy 500 méteres meredek sétaút végén ma is jól láthatóak azok a remetebarlangok, amiket az 1750-es években kezdtek el kivájni, és a hírek szerint még 1930 tájékán is lakottak voltak. Hosszú évtizedek alatt a meditálás közben is szorgalmas remeték több szobát, két kápolnát, egy konyhát, egy kamrát és még egy vécét is faragtak maguknak a sziklából.


A hely kétségkívül ma is misztikus energiák jótékony áramlásának áldásos hatását nyögi, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a képen háttal látható középkorú úriember épp ezt a helyszínt válaszotta arra, hogy valamilyen sejtelmes ősmagyar tévétorna hangulatú tájcsi edzést tartson azoknak az érdeklődő középkorú hölgyeknek, akik már azért megérdemlik az elismerést, hogy felmásztak ide a sziklaüregekhez.


A remetebarlangokhoz már csak a kilátás miatt is érdemes felmászni. Dél felé zavartalan a látkép, és ragyogóan látszik innen a Mátra, meg a Cserhát egy része. Nógrádban egyébként is mindenhol érdekes a táj, és nincs olyan szeglete a megyének, ahová ne volna érdemes elbarangolni. Mátraverebélyhez például közel van Pásztó (amiről nem írok semmit, mert külön bejegyzést érdemel majd), aztán a szomszédos falu, Tar mellett van a Kőrösi Csoma emlékpark egy sztúpával, és a rengeteg falu összekapcsolásából megszületett Bátonyterenye is tartogat kisebb kellemes meglepetéseket.

2009. december 9., szerda

Pákozd

Pákozdnak az páratlanul dicső multjárul

Pákozd községgel kegyesen bánt a történelem és a természet is. Előbbi azért, mert a magyar települések közül alighanem egyetlenként mondhatja el magáról, hogy két győztes csatát is vívott itt a balsors tépte magyar nép. Az elsőt 1593-ban a törökök ellenében nyertük, amikor is a szedett-vedett magyar had porba tiporta a Székesfehérvár felmentésére siető Haszán pasa túlerőben lévő seregét. Aztán 1848-ban Móga altábornagy szabadságharcosai állították meg a Jellasics vezette osztrák hadosztályt a híres pákozdi csatában, ami miatt aztán a császáriaknak fülüket-farkukat behúzva, Buda helyett hazafelé kellett fordulniuk.



A természet pediglen azzal volt jó Pákozdhoz, hogy odaajándékozta neki a Velencei-tó állat- és növényvilágban gazdag északi partját, meg a Velencei-hegység egy részét is, ahol még éppen tart az etyeki borvidék, és érdekes sziklaalakzatok mesélnek több százmillió év irgalmatlanul lassú tájképegyengető erőfeszítéseiről.

A Velencei-tó feletti dombságot egyébként elég vicces dolog hegységnek nevezni, mert alig 352 méterre nőtt ki a földből, ráadásul azt is laposan, úgyhogy ez a három és félszáz méter még ennyinek sem néz ki. (Egyik kedvenc tájamnak, szegény Heves-Borsodi-dombságnak meg hiába van több 500 méternél magasabb csúcsa, mégis dombság a neve...) Talán korelnöksége jogán érdemelte ki elnevezését a Velencei-hegység, hiszen ő a legvénebb minden hegységünk közül: még a paleozoikumban, vagyis a dinoszauruszok előtt keletkezett.



Az nevezetes ingókövekrül, melyek az természetnek csodái valának

Ki gondolná, hogy az unalmas formájú domboldalakon helyenként úgy hemzsegnek a több méteres kőtömbök, mintha jókora óriások petanque-ot játszottak volna velük. Pedig nem dobálta szét senki a gránitdarabokat, hanem a hegy pusztult le mellőlük. Néhány kődarab jobban ellenáll az eróziónak, mint társai, és ők most magasra kiemelkednek a talajból.



Sukoró, Nadap, Pázmánd és Pákozd környékén is vannak látványos sziklák, és közülük talán a pákozdi ingókövek a legérdekesebbek. Ezeket a pákozdi főucáról észak felé fordulva, az Arany János utca - Ingókő utca útvonalon, aztán a piros kereszt turistajelzésen haladva lehet leggyorsabban megközelíteni. A felfelé vezető másfél-két kilométeres út nem megeröltető és nem is túl izgalmas, de visszanézve helyenként szép a kilátás a Velencei-tóra, meg akad egy-két nagyobb facsoport is, és ott láttam életem legnagyobb pitypangtermését. Nem fért el a tenyeremben.



Egy pillanatra a paleozoikumban éreztem magam, de szerencsére a darazsak és a szúnyogok itt is csak átlagos méretűek. A fátlan fennsíkra érkezvén minden kőkupac máshogy néz ki. Van amikor csak lustán hevernek egymás mellett, van amikor hatalmas kupacba hányva tömegelnek, és vannak az ingókövek. Ezek meglepő pózban egyensúlyoznak egymáson, és ha elég erősen löknénk meg őket, biztos inognának is.



Az öreg pákozdi Mészeg-hegynek az barangolónak figyelmébe ajánlatos számos dolgairul

Az M7-es autópályától délre, Pákozd és Sukoró határán, a Velencei-tó partja fölé 60 méterrel magasodó Mészeg-hegyen sűrűn sorakoznak a látnivalók. Az oda vezető úton haladva először egy útbaigazító táblával találkozunk, ami a botanikus kerthez vezető parkolót mutatja a bal oldalon. Itt érdemes lehorgonyozni, és innen már csak egy perc séta a Don-kanyar emlékkápolna, ami a kilencvenes években épült, de már most romos, környezete pedig gazos. Gondolom az a baj, hogy évente egyszer (január 12.) használják egy megemlékezésre, azon kívül meg rá se néznek.



Hogy miért pont a két győztes csata helyszínén kellett felállítani a rettenetes emlékű Don-kanyari ütközet mementóját, azt nem tudom. Talán zavarta a népet, hogy Pákozdhoz csak kellemes emlékek kötődnek?

Egy gyors pillantás után érdemes az arborétum felé venni az irányt. Lassan lépve is csak 5 perc odáig a séta. Belépődíj van, de nem sok, viszont sajnos csak áprilistól októberig, és csak tíztől este hatig tartják nyitva a kaput.



A bejárat után, az út mentén, közelben bányászott kőzetminták sorakoznak, aztán a park közepén álló házikóban berendezett tájmúzeum következik. A természetet kedvelőknek érdekesek az ott kiállított kitömött állatok, talajminták, fényképek. A ház mögött lehet felmászni a Mészeg-hegy legmagasabb pontján felállított kilátóba, ahonnan jó a panoráma. Belátható az egész "hegység", és a nádasokkal kétharmadrészt sűrűn benőtt Velencei-tó teljes alakjának láttán mondhatnánk, ha nem mondták volna megannyian minduntalan, hogy térkép előttünk a táj.



A park nagyobbik fele erdő, ami annyiban különbözik a megszokottól, hogy nagyon sokféle növény alkotja, és némelyiknek ki van írva a neve. Tán épp ezért van az, hogy ha tavasszal megy oda a vándor, az átlagosnál sokkal többféle rovarral lehet találkozni, és szerencsére nem a szúnyogok meg a darazsak vannak túlsúlyban, hanem a lepkék és a színes páncélú bogarak.



Az arborétum kisebbik felét pedig egy ligetes-bokros-zöld mezős domboldal alkotja, aminél a maga neméből szebbet én még nem láttam sehol kis hazánkban.



A domboldal alján egy remek játszótér és egy kisebb mászós-köteles-lecsúszós kalandpálya is szórakoztatja a gyerekeket. Ilyenkor mindig elfog a féltékenység korunk porontyai iránt, hiszen én a kalandpályák és aquaparkok évei helyett a rozsdás mászókák és a kutyakakás sóderágyban végződő betoncsúszdák korában voltam gyerek...



A felszereltséget néhány focikapu, egy jókora fedett bográcsozó létesítmény, és egy dísztó teszi teljessé.



Az arborétumot elhagyva a történelem kedvelőinek kimondottan ajánlott felkeresni a pákozdi csata emlékhelyét, ahol nemrég egy interaktív kiállítást rendeztek be. Aki kellemes környezetben akar halászcsárdába menni, vagy vizimadarakat akar jó eséllyel látni természetes élőhelyükön, az menjen tovább a Velencei-tó északi partján lévő, töltésen át megközelíthető Szúnyog-szigetre, ahol hangulatos halászkikötőt és hajóállomást is lehet találni – nyáron át lehet innen hajózni Gárdonyba.