2009. október 26., hétfő

Hajós

Érdeket nem feszítő felesleges gondolatok arrul, hogy mily üres vala az magyar Alföld

Az Alföld problémás hely, amikor az ember barangolásra vágyik. Ha az utazó lelke nem börtönéből szabadult sas a rónák végtelenje láttán, és a Petőfi-emlékhelyekre már tízszer elbuszoztatták kisiskolás korában (sőt, neadjisten hidegen hagyják azok), akkor alaposan körül kell néznie érdekes célpontok után. Gyerekkorom nagy részét Szegeden elszenvedvén fokozódó apátiával éltem meg azt, hogy ha levegőzni akartunk vinni egy messziről jött rokont vagy ismerőst, 80 kilométeres sugarú körben egyetlen helyszín jöhetett szóba: Ópusztaszer. Bár nem kis látványosság, de a tizenödödik alkalommal a Feszty-körkép sem tűnik már akkorának, mint az elején.

Annak, aki valamilyen oknál fogva kénytelen átszelni a Kiskunságot, vagy a környéken van dolga, és érthető módon nem tud mit kezdeni magával, jól jöhet egy olyan falu – bocsánat, 2008 július 1. óta város – mint amilyen Hajós.



Hajósnak az tájékárul s érsek uramnak ottani kastélyárul

Hajós a teljesen sík, régi Duna-ártér és a kiskunsági buckák határára épült, ott, ahol egy löszfal régen elválasztotta a Duna-menti hatalmas mocsárvilágot a Kiskunság száraz vidékétől. A folyószabályozás előtt a Vajas nevű vízfolyás mosta a falu partjait, és állítólag Hajósról, ahogy a neve is mutatja, tényleg ki lehetett hajózni a Dunáig. A lakóházak lent a lapályon vannak, míg a löszfal oldalába és tetejére szőlőt ültettek, és – valószínűtlenül nagy számban – présházakat, pincéket építettek.

Az 1700-as években a kalocsai érsek vadász-nyaraló kastélyt építtetett Hajóson, ami ma is egész jó állapotban áll a főtér közelében. Másra nem tudok gondolni, mint hogy a bor közelsége vonzotta ide a fényes és konzervatív Kalocsáról az aligha mindig józan atyákat, hiszen maga a kalocsai érsek rendelte el, hogy a frissiben betelepített svábok szőlőt ültessenek a környéken.



A most nevelőotthonnak használt barokk kastélyt 1739-ben kezdték építeni, és 1767 óta nagyjából úgy néz ki, ahogy most is látható. Van neki négy saroktornya, egy szép barokk kapuja meg míves kovácsoltvas ablakrácsai.



Hajósnak az világhíres pincefalvárul

A várost délkeletre elhagyva rögtön látszik az az alföldi viszonylatban szokatlanul magas löszfal, ahol a hajósi borok készülnek. A környező lankákra, völgyekre épült a pincefalu, ami állítólag a legnagyobb egész Európában.



Az első présházakat több mint kétszáz éve építették, de nem nagyon látszik egyiken sem a kora: épp olyan stílusban épülnek az apró fehér házikók ma is, ahogy annak idején elkezdték. Aki nem ragaszkodik a tömeghez, és inkább a hely hangulatára kíváncsi, mint a borok ízére, azok mindenképpen télen vagy kora tavasszal járjanak erre, amikor tökéletes magányban szippantható be a kis utcák mesebeli légköre.



Összesen, azt mondják, 1200-1300 házikó lehet a pincefaluban. Érdekes, hogy még senkinek nem jutott eszébe pontosan megszámolni őket. A girbe-gurba, domborzatot követő vagy csak mókás tervezetlenséggel épült utcákat járva talán lehetetlen is volna a feladat. Eltévedni azért nem lehet, mert sajnos T alakban országút vágja át a pincék világát.



Talán a város sváb múltja, talán a németek alkoholos italok iránti lelkes buzgalma az okozója annak, hogy érzésem szerint Némethonban jobban ismerik ezt a barangolásra érdemes helyszínt, mint itthon. Egyébiránt errefelé halad el az Alföldi Kék-túra is, és épp itt a pincefaluban van egy pecsételő hely. Kíváncsi volnék arra a mindenre elszánt emberre, aki esetleg hajlandó végiggyalogolni a nagy magyar Alföldön e gyötrelmes unalommal kecsegtető, Szekszárd és Sátoraljaújhely közötti 848 kilométert, amit az ünnepélyes 1996-os esztendőben avattak fel, nyilván kizárólag ama gyakorlatias célból, hogy bezáruljon a 2520 km-es túrakör.

2009. október 21., szerda

Az Upponyi-szoros és a Lázbérci-víztározó

Ennyi épület után jöjjön egy könnyű séta a természetben, Borsod nyugati csücskén. Mondjuk a "természet" szó csak félig helyénvaló jelen esetben, mert az Uppony és Dédestapolcsány közötti völgyben egy – vízgazdaságügyi érdekek által vezérelt, viszont jó szépérzékkel megihletett – ötlet nyomán egy mesterséges tavat alakítottak ki.



A völgynek két vége van, és nem meglepő módon az Uppony felőli végén van az Upponyi-szoros. Ezt semmiképpen nem érdemes kihagyni, szóval aki csak rövidebb sétára vágyik, az mindenképpen Uppony felől kezdje a túrát, viszont aki inkább végigjárná az egész völgyet (ami 5 km egy irányban), Dédestapolcsány felől is indulhat. Itt tudok is ajnálani egy viszonylag olcsó, ellenben remek vendégházat. Mindkét falu rendes és csendes. Dédestapolcsány közelebb van a nagyvilághoz, nagyobb és idegenforgalmilag jobban felszerelt, Uppony viszont szebb fekvésűnek tűnik nekem.

Kampányiromány, melyben az pirkadatban való természetjrásrul kedvezően szólék vala

Mi északról, Putnok felől, egy őszi hajnalon érkeztünk Upponyba, és útközben ezt láttuk (a hely neve Fintavölgy, tudtam meg egy kedves idegentől, aki Google Earth-ön kommentálta a fotót):



A hajnali indulást egyébként is tudom javasolni, egyrészt mert akkor még elkerülhető a turistainvázió, másrészt meg a többi képen is látszik majd, hogy miért. Sőt, úgy általában, bárhová megy az ember, hajnalban legszebbek a hegyek és az erdő. Ha elég csendes maga a vándor, akkor csodálatos csend köszön neki vissza, és jó eséllyel találkozhat kisebb-nagyobb vadakkal is. No de a hajnali természetjárás előnyeinek taglalását itt és most be is fejezem, mert akárkinek próbáltam ezt elmagyarázni eddig, az vagy kiröhögött, vagy udvariasan mosolygott, de úgy, ahogy csak szegény szellemi fogyatékosokra szoktak oly sokszor.

Elég az kampánybul, szóljon hát az írás inkább az vadregényes Upponyi-szorosrul

A vadregényes Upponyi-szoros olyan helyen van, ahol nem is keresné az ember a térképen. A környező "hegyek" alig érik el a 400 méteres magasságot, és a Lázbérci-víztározó szélesebb és laposabb völgye meg a medencében fekvő Uppony között bukkan elő, teljesen váratlanul.



Az útvonal egyébként babakocsival vagy nagymamával is könnyen járható, mert egy keskeny aszfaltozott út vezet végig rajta, ami az autók előtt azóta le van zárva, hogy megépítették a víztározót. Aki egy szakadékban mindenképpen a Rám-szakadékhoz hasonló kaladokra vágyik, menjen inkább még egyszer vissza oda. A táj viszont nem kevésbé szép itt sem: hol a sokféle fa, bokor és virág, hol a meredek sziklafalak vonzzák a tekintetet. Meg persze ott van a látszólag ártatlanul csörgedező Bán-patak, ami kivájta ezt az egészet a mészkőből. Ha jó felé néz az ember, olyan fotót is lehet csinálni, amin a látvány teljesen alpesi:



S végül kevés szóval ám számos képekkel bemutatánk az felemlegetett tavat

Előre haladván, mikor gyanúsan kezd szelídülni a táj és tágulni a szoros, érdemes a lombok közt lefelé pillantani, mert előbb vagy utóbb előtűnik a tó. Az út ugyanis a tóparthoz képest feljebb halad a hegyoldalon, nyilván azért, hogy ne az ivóvízkészletbe köpjön és szemeteljen a felvilágosult turista. Több helyen van viszont kitaposott ösvény, amin le lehet menni a tóhoz.



Hihetetlen, mennyivel jobban esik itt az otthonról hozott másfél napos szendvics, mint bent a szobában. A tározó 1967-69 között épült, és állítólag 6,2 millió köbméter (azaz 4 milliárd 133 millió 333 ezer 333 db másfél literes ásványvizes palackba elegendő) víz fér el benne, és százezer környékbeli lakost lát el ivóvízzel. Így aztán fürdeni tilos, de horgászni nem.



A tó nagyjából V alakú, és mivel minden irányból hegyek vagy dombok veszik körbe, és a V egyik szárának végén van csak egy diszkrét gát, tök természetesnek hat. Hideg őszi reggeleken pedig, mikor a víz jóval melegebb, mint a levegő, nagyon szépen gőzölög:



Sajnos felülről még csak fényképen láttam a tavat, de legalább lesz miért visszatérni oda később. Egyébként a Miskolc-Kazincbarcika-Ózd háromszög, mint a fenti példa is mutatja, korántsem olyan rossz hely, mint a híre alapján gondoltam volna. Persze nem az említett városok lakótelepeihez kell kirándulást tervezni, hanem a köztük lévő, nevesincs dombvidékre, ami egy kellemesen ritkán lakott terület, sok-sok természettel és aprócska, szegény de jóravaló, szimpatikus falvakkal.

2009. október 20., kedd

Csempeszkopács és Vasszécsény

Csempeszkopács és Vasszécsény két, egymástól 5 km-re lévő falu a Szombathelyt a nyolcas úttal összekötő 87-es főúton. Egyiket Árpád-kori mézeskalács-temploma, másikat pompás palotái s páratlanul példás parkosítása teszik érdekessé.


Csempeszkopács régi templomárul, mely úgy fest, mint ami mézeskalácsbul építtetett vala

Alig háromszázan lakják, Csempeszkopács mégis két faluból olvadt eggyé – innen e mókásan hosszú név, ugyanis sajnálatosan prózai módon birtokosainak vezetékneve után kapta nevét az egykori két önálló település, Csempesz és Kopács. A főúttól keletre van a nagyobb Csempesz, benne a Béri Balogh család XVI. századi udvarházával, amit ugyan felújítottak, de rég elvesztette eredeti reneszánsz külsejét. Nyugatra van a két tucatnál nem több házból álló Kopács, szívében a XIII. századi katolikus templommal.


A román stílusú templom épp olyan aprócska, mint a falu, és megpillantván nagy erőkkel keresni kezdtem benne a vasorrú bábát, mert kívülről pont olyan, mintha mézeskalácsból épült volna. Olyan finomak a formák és olyan puhának látszik a vakolat, hogy legszívesebben megkóstoltam volna a házikót. Helyenként megmaradat az eredeti, középkori festés is.


A templom belsejének büszkén őrzött kincse egy brutálisan csicsás aranyozott keretbe foglalt Dorfmeister-oltárkép, ami akár egyedi érték is lehetne, ha nem alkotott volna valamit a barokk kor mestere gyakorlatilag minden templomban Magyarország nyugati felén. Azért is olyan termékeny e név, mert Dorfmeister Istvánból kettő is volt, apa és fia. Ugyanakkor avatatlan szememnek az ő műveik megkülönböztethetetlenek a barokk kori templom-belsőépítészet egyéb műtárgyaitól, szóval nem tudom, miért van körülöttük akkora felhajtás. Sokkal érdekesebbnek tartom azt a pár freskófoszlányt, ami még a templom építésének idejéről maradt fent. Inkább ez utóbbiak miatt érdemes felhívni és bebocsáttatásra kérni azt a barátságos hölgyet, akinek a telefonszáma kint van az ajtón.


A takaros Vasszécsényrül, melyben részletesen szólánk vala annak szép kastélyairul

Vasszécsény utcáit járva odaítéltem a falunak a legtakarosabb magyar község címet. Remélem, vannak neki e kitüntetetésre szintén óhajt fogalmazó, számomra ismeretlen kihívói az országban, mindenesetre ilyen igényesen kialakított faluképet nem nagyon láttam még máshol. Minden ház előtt tiszta a porta, és a virágok mellett egyentuják övezik az utcákat, amiket láthatóan egy időben ültettek az egységes küllem kedvéért.

A falunak két kastélya is van, és mindkettőben szálloda működik. A kettő közül a nagyobbik, látványosabb, de mégis kevésbé drága épület az Új-Ebergényi kastély. Az oda vezető Kossuth utcára fordulva rögtön feltűnik egy szintén kastélyszerű magtár romja, melynek állapota ékes bizonyítéka annak, hogy azért nyilván Vasszécsényben sem minden papsajt.


A recepción kedvesen fogadtak minket, és ha épp nem lett volna rendezvény, megmutatták volna a dísztermet is. Kaptunk viszont egy szépen dizájnolt prospektust meg egy invitálást a kert bejárására. A park nagy és rendezett, a benne kanyargó Gyöngyös-patakon pedig még művízesés is van. Azt hiszem, ha egy hozzáférhető árú és barátságos kialakítású kastélyszállóra szeretném költeni a megtakarításaim egy jelentős részét, mindenképpen megszállnék itt.


A copf stílusúnak mondott kastély elég régen, az 1790-es években épült - annak ellenére, hogy szerintem úgy néz ki, mint egy tipikusan 1900 körül megtervezett városháza valamelyik régi megyeszékhelyünkön. Látszik, hogy az Ebergényiek valami modernre vágytak, és minden bizonnyal irigykedve néztek fel hajlékukra a vendégként ide érkező egyéb nemes családok, akik többnyire akkor már divatjamúlt barokk kastélyok birtokosai voltak.

Hogy honnét költözött át a család, azt nem messze innen, a Fasor utca végében mi is megnézhetjük:


Az Ó-Ebergényi kastély ottjártunkkor kisebb felújítás alatt állt, emiatt csak kívülről láttuk, apró kertje pedig valamivel elhanyagoltabb képet festett utódjáéhoz képest. Így is feltűnt a kastéllyal alighanem egy időben, 1750 körül épült kőhíd.


A nagyon jellegzetesen barokk épület olyan, mintha félbehagyták volna - alighanem ez is történt vele, mikor alig negyven évvel elkészülte után máris új kastély építésébe fogott a tulaj. Az állítólag példásan felújított, láthatóan óriási belmagasságú freskós dísztermet magában rejtő díszes stukkókkal felszerelt középrész így meglepő módon a kastély végére került.

Ha Vasszécsényt Szombathely felé hagyod el, érdemes megállni a Lipárt nevű falurészen, a 87-es út Sorkifaludra vezető elágazásánál, ahol egy kocsmának látszó büfében felejthetetlen minőségű vendéglátás fogadja az utazót. Az egy dolog, hogy a melegszendvicsről nem spórolják le a hozzávalókat, de a tulajdonos házaspár olyan kedves figyelmességgel végzi a dolgát, hogy attól még jobban esik minden korty és falat.

2009. október 9., péntek

Várpalota, Tés, meg ami köztük van

Várpalota Fehérvár és Veszprém között van pont félúton (a nyolcas út autósai ezerszer elátkozták már nevét a lassú áthaladás miatt), Tés onnan 15 km-re északnyugatra fekszik egy bakonyi fennsíkon, a kettőt pedig az ország egyik legszebb útja köti össze.


Várpalotárul, és annak várárul, melynek falai mind állának ma is

Várpalota bányász-iparváros volt, amíg voltak ott bányák és ipar. Ettől aztán szépnek nem mondanám, de érdekes amiatt, hogy az ottani lakótelepek és középületek egy része még a két világháború között és az 50-es évek stílusában épült, amikor a város fénykorát élte. Ez változatosságot nyújt a későbbi időkből származó panelházakhoz szokott városi szemnek. Néhány kincs azért még megbújik a belvárosban.


A Thury-várat azért építették fel a mai városközpont lapályán a XV. században, mert macerás volt már a helyi uraknak állandóan felgyalogolni a közeli hegyoldalon lévő Bátorkő várába, ha éppen lent volt dolguk. Bár a törökök ellen még megpróbálták várként használni (gyors bevétel lett a vége), az épületre – mai kinézete dacára – mindig inkább kastélyként tekintettek a birtokosai. Így volt ez akkor is, amikor a Rákóczi-szabadságharc után az osztrákok szinte minden magyar várat felrobbantottak, mondván inkább ne legyenek védőbástyák az országban, minthogy még egyszer ellenük használják fel őket. A várpalotai várpalota szerencséje az volt, hogy az akkori lakókat, a Zichy családot, osztrákbarátként tartották nyilván. Bent vegyészeti meg bányászati múzeum van, ami biztos érdekes annak, akit érdekel az ilyesmi.


A vár feletti, félig parkos, félig beépített dombon áll az 1865-ben épült Ybl Miklós-féle Zichy-kastély, ami ma Trianon-múzeum. (Annyi mindent tervezett Ybl ebben az országban, hogy már kezdem kétségbe vonni, hogy csak egy volt őbelőle.) Mi csak az előcsarnokig merészkedtünk. Látszik a kastélyon, hogy fényűző otthon volt egykor, de ráférne már egy külső tatarozás (az aula bár helyenként ízléstelen, de legalább felújított), a környezetére meg némi parkosítás. Ha valaki ismeri a fényképen látható betontömbök funkcióját, és megírja azt, akkor az illető között értékes nyereményeket sorsolok ki. (Időközben meglett a megfejtés, amit a bejegyzést kommentáló gyurinak köszönhetünk: a kastély a rendszerváltás környékéig tüzérségi múzeum volt, és ennek megfelelően mindenféle tüzérségi fegyverek álltak a betontömbökön.)

A Várpalotárul Tésre, de inkább az onnét vissza vezető útrul


A Várpalota és Tés között futó országútnál csak egy szebb út van a környéken: a Téstől Várpalotáig vezető út. Ha Tés felé haladunk, végig felfelé megy az aszfaltcsík, ugyanis Tés egy 500 méter magas fennsíkon fekszik. Az alföldön elterülő Várpalota és a Tési-fennsík között pedig egy különös tájat látunk, ami szerintem akkor látványosabb, ha lefelé száguldunk a hegyről. Az út katonai célokra használt terepen halad át, ahol főleg fűféléket hagytak meg, a fákat letarolták a harkocsik kedvéért. Mondjuk az is lehet, hogy itt meg sem élnének a fák, olyan vékony a talaj, ki is látszik a kő bőven. Fák hiányában jól látható a tájék jellegzetessége: a lankás domboldalakat és kis fennsíkokat mély kanyonok törik meg, hogy aztán pont úgy folytatódjon a táj, ahogy a kanyon előtt véget ért. Miután hosszabb sétát tettem ezen a vidéken, megláttam egy táblát, mely szerint ez honvédségi terület, ahová belépni tilos és életveszélyes. Örülök, hogy csak utólag vettem észre, mert a végén még nem mentem volna be.

A kanyonok után egy meredekebb, erdős rész következik, aztán előbukkan a 450-500 méter magasan fekvő Tési-fennsík hangulatos rétje, és egy balkanyarral meg is érkezünk Tésre.


Tésnek büszke malmairul

Hosszú utcából egy van Tésen, és ennek az utcának a déli oldalán van egy régi kovácsműhely. Itt egy ütött-kopott, rozsdás tábla hirdeti, hogy arra kell bemenni a hosszú szalagtelkek végében lévő szélmalmokhoz. A malmokat a fennsík felől, egy földúton is meg lehet közelíteni, de érdemes kifizetni a kevés belépti díjat, mert aprónkért cserébe kulcsot is kapunk az egyik malomhoz. Mérete miatt maga a kulcs is egyfajta látványosság, meg a buján felszerszámozott kovácsműhely is az, ahol egy kikészített kalapáccsal üthettem is az üllőn a vasat ("Ne az üllőt üsd, hanem a vasat!" - hirdeti a felirat).


Az öregebbik szélmalom 1840-ben, a fiatalabb 1924-ben épült, holland recept alapján. A szélkereket a malom tetőszerkezetével együtt el tudták forgatni, hogy mindig a szél felé álljon. Szélből pedig itt a fennsíkon van elég. A malmok még most is őrölhetnének, ha gazdái úgy akarnák.


Érdemes Tésről nyugat felé menni tovább, mondjuk Zircre. A Bakonynánára vezető út, ami sok térképen rajta sincs, autóval, biciklivel, motorral, gyalog, teveháton, bárhogy közlekedve gyönyörű. Az út hol erdőben halad, hol a Tési-fennsík tisztása látszik, hol pedig látványos kilátás nyílik a Bakony északi lankáira meg a Kőris-hegy lapos magaslatára.

2009. október 7., szerda

Nyírbátor

Nyírbátor nevét hallva - és ez tapasztalat, nem légből kapott állítás - a legtöbb embernek az az első gondolata, hogy:

a, - többnyire - "Az meg mi?"
b, - ha nagyjából tudja, merre van - "Hű de messze van!"
c, - ha véletlenül a közelben lakik, vagy szeret órákon át utazni - "Nincs ott semmi."

Az a, és b, gondolatokkal nehéz vitatkozni, de a c, verziót vallók tévedésben élnek. És csak eztán jön a java, mert egy vagon pénzt nyertek az EU-tól, hogy felújítsák a helyi látnivalókat. Nyírbátor nagy szerencséje, hogy az EU jó szokásához híven nem nézte meg, mire ad pénzt. Ugyanis egyáltalán nem romos ott semmi, mert a helybéliek eddig is tudták, hogyan kell bánniuk azzal, amit örökségbe kaptak. És az nem kevés!

Nézzünk hát körül!

Az hetedhét országra szólóan híres református templomrul



Egy gótikus csoda. Sajnos a törökök vandalizmusa, aztán a Habsburgok korabeli divatot követő, fékezhetetlen építkezési mániája tett róla, hogy ritkaság legyen mifelénk az ilyesmi. A templom környezete is kellemesen tereprendezett, és egy domb tetején állva még nagyobbnak tűnik, mint amekkora. Sajna a reformátusok fehérre pingálták a falakat, így belülről elég üres, de jól érvényesül a nagy tér és szépek az ablakok na meg az ívek. Egy régi tábla hirdeti, hogy Mátyás király korában kezdték az építkezést.

 
Hogy ne csak feddőleg szóljak a kálvinista templomfoglalókról, feltétlenül meg kell dicsérnem a reneszánsz fa harangtornyot, ami egykor még vasszögek nélkül épült harminc méter magasra (mint egy tízemeletes panel!), és azt mondják, ezzel a legnagyobb az országban. Felmászni nem annyira a kilátás, mint inkább a toronnyal egyidős, 1640-ben öntött harang, meg a recsegő faszerkezeten való lépcsőzés élménye miatt érdemes.

A templom előtt ül Tinódi Lantos Sebestyén, persze bronzba öntve. Vessetek rám követ, de a festmények és a szobrok olyan dolgok, amik mellett általában lassítás nélkül elsétálok. Persze vannak kivételek, és ez a modern Tinódi is ilyen. Egyszerre mókás, de mégis tisztelet adó, ahogy dölyfösen üldögél a lantjával, tátott szájjal dalolászva. Na meg az a vándorbot!



Az Báthori-várkastélyrul, melyen még meg sem száradt a festék

A templomtól egy köpésre van a Báthori-várkastély - legalábbis ami megmaradt belőle. Ez egy emeletes, frissiben felújított, árkádos reneszánsz épületet jelent, ami valaha ebédlőpalota volt, aztán jó sokáig magtár, és ezalatt persze rá se lehetett ismerni. Nemrég viszont jó kis turistacsalogató panoptikumot rendeztek be benne, fejedelmi lakomával, a török követ látogatásával, na meg a szintén rokon, bár Nyírbátorhoz nem kötődő Báthory Erzsébet véres legendájának meglehetősen kifejező bemutatásával...


Az minorita templomrul, melyben különös tekintettel szólék vala annak míves belsejérül s kies tájékárul

Nyírbátornak nem egy, hanem két középkori temploma van! A másik, a katolikus, ami a minoritáké volt a szomszédos kolostorral egyetemben, balszerencséjére nem kis átalakításon esett át barokk ízlés által sújtva, de mentségükre szólhat az újjáépítéssel rongálóknak, hogy egy tűzvész miatt olyan is volt, amikor az épület tető nélkül állt. Ehhez képest azért nem rossz a mai látvány: gótikus ívek között két bumszli nagy csicsabarokk oltár, meg egy (csak a kora miatt) szintén barokknak mondott harmadik, ami sokkal érdekesebb náluk. A Krucsay-oltáron ugyanis hús-vér figurák vannak, mindenkinek egyedi arca, izmai, gyűrött ruhája, sebei... Nem egy sematikus műtárgy, érdemes hosszú percekig nézni. Az ismeretlen mester 1728-ban faragta fából, mégpedig a helyi földesúr, Krucsay János parancsára. János uramat ugyanis bűntudat gyötörte, amiért lefejeztette visszaeső jelleggel hűtlen feleségét.


A templom és múzeumként szolgáló kolostora előtt egy parkos-nádas tó van, partján személyes kedvencemmel, a szárnyas sárkány szobrával. A szobor keletkezéséről semmit nem tudtam kideríteni még, de azt tudom, hogy van itt minden évben egy utcaszínházi fesztivál, amikor (látszólag) rozsdás tankalkatrészekből barkácsolt sárkányunk gerincet is kap és felöltöztetik.


Van még a városban egy kemping, ahol augusztusban rockfesztivál van, és érdekes módon ezzel egy időben szokták rendezni a mélykultúrára vágyóknak a Nyírbátori Zenei Napokat. A csinos parkkal felszerelt főtéren van a százéves városháza és a meglepően jól sikerült, hipermodern kultúrpalota. A magyaros jellegű pizzák meg a meglepően olcsó, és magukat elrettentően széles választékban kínáló csudafinom édességek kedvelőinek lelkesen tudok ajánlani egy kávéházat, a közepesen drága, de jó szállásra vágyóknak meg egy wellness hotelt.