2009. december 9., szerda

Pákozd

Pákozdnak az páratlanul dicső multjárul

Pákozd községgel kegyesen bánt a történelem és a természet is. Előbbi azért, mert a magyar települések közül alighanem egyetlenként mondhatja el magáról, hogy két győztes csatát is vívott itt a balsors tépte magyar nép. Az elsőt 1593-ban a törökök ellenében nyertük, amikor is a szedett-vedett magyar had porba tiporta a Székesfehérvár felmentésére siető Haszán pasa túlerőben lévő seregét. Aztán 1848-ban Móga altábornagy szabadságharcosai állították meg a Jellasics vezette osztrák hadosztályt a híres pákozdi csatában, ami miatt aztán a császáriaknak fülüket-farkukat behúzva, Buda helyett hazafelé kellett fordulniuk.



A természet pediglen azzal volt jó Pákozdhoz, hogy odaajándékozta neki a Velencei-tó állat- és növényvilágban gazdag északi partját, meg a Velencei-hegység egy részét is, ahol még éppen tart az etyeki borvidék, és érdekes sziklaalakzatok mesélnek több százmillió év irgalmatlanul lassú tájképegyengető erőfeszítéseiről.

A Velencei-tó feletti dombságot egyébként elég vicces dolog hegységnek nevezni, mert alig 352 méterre nőtt ki a földből, ráadásul azt is laposan, úgyhogy ez a három és félszáz méter még ennyinek sem néz ki. (Egyik kedvenc tájamnak, szegény Heves-Borsodi-dombságnak meg hiába van több 500 méternél magasabb csúcsa, mégis dombság a neve...) Talán korelnöksége jogán érdemelte ki elnevezését a Velencei-hegység, hiszen ő a legvénebb minden hegységünk közül: még a paleozoikumban, vagyis a dinoszauruszok előtt keletkezett.



Az nevezetes ingókövekrül, melyek az természetnek csodái valának

Ki gondolná, hogy az unalmas formájú domboldalakon helyenként úgy hemzsegnek a több méteres kőtömbök, mintha jókora óriások petanque-ot játszottak volna velük. Pedig nem dobálta szét senki a gránitdarabokat, hanem a hegy pusztult le mellőlük. Néhány kődarab jobban ellenáll az eróziónak, mint társai, és ők most magasra kiemelkednek a talajból.



Sukoró, Nadap, Pázmánd és Pákozd környékén is vannak látványos sziklák, és közülük talán a pákozdi ingókövek a legérdekesebbek. Ezeket a pákozdi főucáról észak felé fordulva, az Arany János utca - Ingókő utca útvonalon, aztán a piros kereszt turistajelzésen haladva lehet leggyorsabban megközelíteni. A felfelé vezető másfél-két kilométeres út nem megeröltető és nem is túl izgalmas, de visszanézve helyenként szép a kilátás a Velencei-tóra, meg akad egy-két nagyobb facsoport is, és ott láttam életem legnagyobb pitypangtermését. Nem fért el a tenyeremben.



Egy pillanatra a paleozoikumban éreztem magam, de szerencsére a darazsak és a szúnyogok itt is csak átlagos méretűek. A fátlan fennsíkra érkezvén minden kőkupac máshogy néz ki. Van amikor csak lustán hevernek egymás mellett, van amikor hatalmas kupacba hányva tömegelnek, és vannak az ingókövek. Ezek meglepő pózban egyensúlyoznak egymáson, és ha elég erősen löknénk meg őket, biztos inognának is.



Az öreg pákozdi Mészeg-hegynek az barangolónak figyelmébe ajánlatos számos dolgairul

Az M7-es autópályától délre, Pákozd és Sukoró határán, a Velencei-tó partja fölé 60 méterrel magasodó Mészeg-hegyen sűrűn sorakoznak a látnivalók. Az oda vezető úton haladva először egy útbaigazító táblával találkozunk, ami a botanikus kerthez vezető parkolót mutatja a bal oldalon. Itt érdemes lehorgonyozni, és innen már csak egy perc séta a Don-kanyar emlékkápolna, ami a kilencvenes években épült, de már most romos, környezete pedig gazos. Gondolom az a baj, hogy évente egyszer (január 12.) használják egy megemlékezésre, azon kívül meg rá se néznek.



Hogy miért pont a két győztes csata helyszínén kellett felállítani a rettenetes emlékű Don-kanyari ütközet mementóját, azt nem tudom. Talán zavarta a népet, hogy Pákozdhoz csak kellemes emlékek kötődnek?

Egy gyors pillantás után érdemes az arborétum felé venni az irányt. Lassan lépve is csak 5 perc odáig a séta. Belépődíj van, de nem sok, viszont sajnos csak áprilistól októberig, és csak tíztől este hatig tartják nyitva a kaput.



A bejárat után, az út mentén, közelben bányászott kőzetminták sorakoznak, aztán a park közepén álló házikóban berendezett tájmúzeum következik. A természetet kedvelőknek érdekesek az ott kiállított kitömött állatok, talajminták, fényképek. A ház mögött lehet felmászni a Mészeg-hegy legmagasabb pontján felállított kilátóba, ahonnan jó a panoráma. Belátható az egész "hegység", és a nádasokkal kétharmadrészt sűrűn benőtt Velencei-tó teljes alakjának láttán mondhatnánk, ha nem mondták volna megannyian minduntalan, hogy térkép előttünk a táj.



A park nagyobbik fele erdő, ami annyiban különbözik a megszokottól, hogy nagyon sokféle növény alkotja, és némelyiknek ki van írva a neve. Tán épp ezért van az, hogy ha tavasszal megy oda a vándor, az átlagosnál sokkal többféle rovarral lehet találkozni, és szerencsére nem a szúnyogok meg a darazsak vannak túlsúlyban, hanem a lepkék és a színes páncélú bogarak.



Az arborétum kisebbik felét pedig egy ligetes-bokros-zöld mezős domboldal alkotja, aminél a maga neméből szebbet én még nem láttam sehol kis hazánkban.



A domboldal alján egy remek játszótér és egy kisebb mászós-köteles-lecsúszós kalandpálya is szórakoztatja a gyerekeket. Ilyenkor mindig elfog a féltékenység korunk porontyai iránt, hiszen én a kalandpályák és aquaparkok évei helyett a rozsdás mászókák és a kutyakakás sóderágyban végződő betoncsúszdák korában voltam gyerek...



A felszereltséget néhány focikapu, egy jókora fedett bográcsozó létesítmény, és egy dísztó teszi teljessé.



Az arborétumot elhagyva a történelem kedvelőinek kimondottan ajánlott felkeresni a pákozdi csata emlékhelyét, ahol nemrég egy interaktív kiállítást rendeztek be. Aki kellemes környezetben akar halászcsárdába menni, vagy vizimadarakat akar jó eséllyel látni természetes élőhelyükön, az menjen tovább a Velencei-tó északi partján lévő, töltésen át megközelíthető Szúnyog-szigetre, ahol hangulatos halászkikötőt és hajóállomást is lehet találni – nyáron át lehet innen hajózni Gárdonyba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése