Nagytétény

A Magyar Barangoló első karácsonya alkalmából jöjjön egy igazi ünnepi helyszín!

Nagytétény még éppen Budapesten van, de már majdnem nem. Hatvan évvel ezelőtt még önálló falu volt, messzebb is van, mint némely pest megyei előváros, meg tovább is tart eljutni oda, és még a hangulat is vidéki. Különösen igaz ez akkor, ha megpillantjuk a nagytétényi kastély környékét, ami úgy is hirdeti magát, hogy "egy vidéki kastély Budapesten". Hiába dübörög csak karnyújtásnyira innen a hatos bevezető szakasza és a Nagytétényi út is (a kastélyt Budáról jövet a Nagytétényi útról, a Szentháromság térnél balra kanyarodva lehet megközelíteni), mégis olyan, mintha valahol Fertőd és Nagycenk között járnánk.

A nagytétényi Száraz-Rudnyánszky kastély legjoban persze gödöllői nagytesójára hasonlít, hiszen a Grassalkovich-család komoly divatot teremtett a maga híresneves etalon-kastélyával. Elkészülte után ugyanis néhány évtizeden át szinte minden nemesi család irigykedve nézte azt, és olyat szeretett volna magának. Így gondolkodott Száraz András majd Rudnyánszky József uraság is. Előbbi az 1710-es, utóbbi az 1780-as években alakította saját ízlésére a külsőt és belsőt. Nem gondoltam volna az egységes barokk kinézet alapján, hogy a kastély egy részének alapja még egy ókori római villából származik, meg hogy egyes falak a XIII. században már itt álló gótikus várkastélynak is részei voltak.

1904-ben aztán leégett a ház, és semmi nem maradt az eredeti berendezésből. A második világháború után jött az ötlet, hogy rendezzenek itt be egy bútorkiállítást, mégse álljanak már üresen a szobák e szép nagy kastélyban. A 2000-re elékszült legújabb felújítás után még tovább gyarapodott a gyűjtemény, és mára aztán a középkortól a XX. század elejéig minden korból láthatunk itt látványos bútorokat. Különösen híresek a régi íróasztalok, számtalan finom díszítéssel és rengeteg – részben titkos – rekesszel. Évente egyszer-kétszer tartanak is fióknyitogató napokat, amiket meg szoktak hirdetni a kastély honlapján.

A fiókkihúzogatós napokon kívül mindenképpen karácsony környékén érdemes meglátogatni a kastélyt. Ilyenkor tartják ugyanis a "Karácsony a kastélyban" kiállítást, amikor több tucat karácsonyfa költözik be a szobákba, a bútorok közé.

Mindegyik karácsonyfát egy-egy iparművész díszíti fel saját gyártású, egyedi díszekkel. Tavaly például volt mézeskalácsdíszes, aranypapírorigamis, használtműanyagpalackos, papírégősoros, plüss szörnyes és kulcsokkal díszeített fa is. A kreativitás határtalan, és sok közülük még jól is nézett ki.

Az előző karácsonyi díszeket minden évben elárverezik a kiállítás megnyitásakor, december első napjaiban. Mi egy kedves teremőr nénit kérdeztünk meg erről, és szerinte egészen megfizethető összegekért szoktak gazdára találni a díszek.

Boldog karácsonyt, vidám ünneplést mindenkinek!

Mátraverebély

Mániákus előre tervező vagyok, így nagyon ritkán fordul elő, hogy véletlenül fedezek fel valamit. Mátraverebély az egyik kivétel. A forgalmas de festői 21-es úton Salgótarján felé autózva figyeltem fel előbb egy feltűnően narancssárga gótikus templomra, majd röviddel később egy szürreális tábla mutatott a Cserhát erdejébe: bazilika balra...

A narancssárga templom, mint kiderült, igazi kuriózum az országban, mert 1400 körül építették, és még ma is nagyjából úgy néz ki, ahogy akkor kitalálták. Volt egy kis barokk átalakítás közben, de a XX. század elején, furcsa mód épp az első világháború éveiben, felújították az eredeti formához visszatérve.

Látványosak a támpillérek és a keskeny, magas ólomüveg ablakok. Sajnos csak a külső, negatív tartományban megrekedt szépérzékkel odabűnözött üvegajtó volt nyitva, a belső nem. Mindig elönt a méreg, ha ilyet látok, hogy egy amúgy nagy műgonddal felújított, értékes épületet agyatlan amatőrök egy-egy apró, de látványos részlettel tesznek tönkre. Annyi azért így, az üvegen belesve is látszott, hogy belül is gótikus a hangulat, és freskók is maradtak fenn a XV. századból.

Mátraverebély azonban nem erről a templomról híres (pedig erről is az lehetne), hanem arról, hogy búcsújáró hely, merthogy a fent említett "bazilika balra" táblát követve 5 kilométer után megérkezünk az erdő alján, egy keskenyedő völgy elején megbújdosó szentkúti basilica minor rangú templomhoz.

Szentkút kútja arról nevezetes, hogy több zarándok szerint is csodaszámba menő gyógyulást hozott neki. Ha igaz, ha nem, az biztos, hogy a helyet már a XIII. század óta folyamatosan látogatják a csodában bízó betegek.

A forrás csodatévő volta a legenda szerint annak tudható be, hogy maga Szent László király fakasztotta, amikor az itteni völgyben kerítették be seregét a túlerőben lévő kunok. Mivel nem volt vizük, a király szomjazó katonái, amolyan "akkor sem árt ha nem használ" alapon, pogány áldozatot akartak bemutatni. A hű keresztény király ettől bősz haragra gerjedt, és mérgében egy sziklának dobta a lándzsáját. Amikor kihúzta fegyverét az általa ütött repedésből, csodák csodájára friss vizű forrás fakadt a helyén, és megmenekültek a katonái.

A templomot az 1760-as években építették, és ennek megfelelő a kinézete is: kívül kéttornyú, stukkós barokk, és bent is burjánzanak a lekerekített ívek, na meg az arany és a színpompázatos freskók. Kissé túldíszített, de legalább harmonikusan egységes. Később egy szabadtéri oltárt is építettek melléje, hogy az egyre növekvő búcsújáró áradat elférjen valahol, és az oltár körül sokan emléktáblát állítottak köszönetképpen, gyógyulásuk után.

Itt a forrásnál korábban csak aprócska kápolna állt, viszont a falu gótikus temploma is a csodatévő víz miatt épült fel. Az ott 1403-ban eltemetett Verebi Péter lovag ugyanis 40 évvel túlélt egy súlyos háborús sebesülést, és gyógyulását a szentkúti forrás vizének tulajdonította. Megörülvén önnön csodálatos felépülésének, a falu méretéhez képest hatalmas templomot építtetett. A falu viszont messze van a forrástól, az ottani templom nem felelt meg kegytemplomnak. Így lett aztán később két jókora imaháza a parányi Mátraverebélynek.

A templommal egybeépítettek egy kis kolostorépületet is, de egyeseknek nem volt elég a völgy magánya: a kegyhely feletti hegyoldalban, egy 500 méteres meredek sétaút végén ma is jól láthatóak azok a remetebarlangok, amiket az 1750-es években kezdtek el kivájni, és a hírek szerint még 1930 tájékán is lakottak voltak. Hosszú évtizedek alatt a meditálás közben is szorgalmas remeték több szobát, két kápolnát, egy konyhát, egy kamrát és még egy vécét is faragtak maguknak a sziklából.

A hely kétségkívül ma is misztikus energiák jótékony áramlásának áldásos hatását nyögi, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a képen háttal látható középkorú úriember épp ezt a helyszínt válaszotta arra, hogy valamilyen sejtelmes ősmagyar tévétorna hangulatú tájcsi edzést tartson azoknak az érdeklődő középkorú hölgyeknek, akik már azért megérdemlik az elismerést, hogy felmásztak ide a sziklaüregekhez.

A remetebarlangokhoz már csak a kilátás miatt is érdemes felmászni. Dél felé zavartalan a látkép, és ragyogóan látszik innen a Mátra, meg a Cserhát egy része. Nógrádban egyébként is mindenhol érdekes a táj, és nincs olyan szeglete a megyének, ahová ne volna érdemes elbarangolni. Mátraverebélyhez például közel van Pásztó (amiről nem írok semmit, mert külön bejegyzést érdemel majd), aztán a szomszédos falu, Tar mellett van a Kőrösi Csoma emlékpark egy sztúpával, és a rengeteg falu összekapcsolásából megszületett Bátonyterenye is tartogat kisebb kellemes meglepetéseket.

Pákozd

Pákozdnak az páratlanul dicső multjárul

Pákozd községgel kegyesen bánt a történelem és a természet is. Előbbi azért, mert a magyar települések közül alighanem egyetlenként mondhatja el magáról, hogy két győztes csatát is vívott itt a balsors tépte magyar nép. Az elsőt 1593-ban a törökök ellenében nyertük, amikor is a szedett-vedett magyar had porba tiporta a Székesfehérvár felmentésére siető Haszán pasa túlerőben lévő seregét. Aztán 1848-ban Móga altábornagy szabadságharcosai állították meg a Jellasics vezette osztrák hadosztályt a híres pákozdi csatában, ami miatt aztán a császáriaknak fülüket-farkukat behúzva, Buda helyett hazafelé kellett fordulniuk.

A természet pediglen azzal volt jó Pákozdhoz, hogy odaajándékozta neki a Velencei-tó állat- és növényvilágban gazdag északi partját, meg a Velencei-hegység egy részét is, ahol még éppen tart az etyeki borvidék, és érdekes sziklaalakzatok mesélnek több százmillió év irgalmatlanul lassú tájképegyengető erőfeszítéseiről.

A Velencei-tó feletti dombságot egyébként elég vicces dolog hegységnek nevezni, mert alig 352 méterre nőtt ki a földből, ráadásul azt is laposan, úgyhogy ez a három és félszáz méter még ennyinek sem néz ki. (Egyik kedvenc tájamnak, szegény Heves-Borsodi-dombságnak meg hiába van több 500 méternél magasabb csúcsa, mégis dombság a neve...) Talán korelnöksége jogán érdemelte ki elnevezését a Velencei-hegység, hiszen ő a legvénebb minden hegységünk közül: még a paleozoikumban, vagyis a dinoszauruszok előtt keletkezett.

Az nevezetes ingókövekrül, melyek az természetnek csodái valának

Ki gondolná, hogy az unalmas formájú domboldalakon helyenként úgy hemzsegnek a több méteres kőtömbök, mintha jókora óriások petanque-ot játszottak volna velük. Pedig nem dobálta szét senki a gránitdarabokat, hanem a hegy pusztult le mellőlük. Néhány kődarab jobban ellenáll az eróziónak, mint társai, és ők most magasra kiemelkednek a talajból.

Sukoró, Nadap, Pázmánd és Pákozd környékén is vannak látványos sziklák, és közülük talán a pákozdi ingókövek a legérdekesebbek. Ezeket a pákozdi főucáról észak felé fordulva, az Arany János utca - Ingókő utca útvonalon, aztán a piros kereszt turistajelzésen haladva lehet leggyorsabban megközelíteni. A felfelé vezető másfél-két kilométeres út nem megeröltető és nem is túl izgalmas, de visszanézve helyenként szép a kilátás a Velencei-tóra, meg akad egy-két nagyobb facsoport is, és ott láttam életem legnagyobb pitypangtermését. Nem fért el a tenyeremben.

Egy pillanatra a paleozoikumban éreztem magam, de szerencsére a darazsak és a szúnyogok itt is csak átlagos méretűek. A fátlan fennsíkra érkezvén minden kőkupac máshogy néz ki. Van amikor csak lustán hevernek egymás mellett, van amikor hatalmas kupacba hányva tömegelnek, és vannak az ingókövek. Ezek meglepő pózban egyensúlyoznak egymáson, és ha elég erősen löknénk meg őket, biztos inognának is.

Az öreg pákozdi Mészeg-hegynek az barangolónak figyelmébe ajánlatos számos dolgairul

Az M7-es autópályától délre, Pákozd és Sukoró határán, a Velencei-tó partja fölé 60 méterrel magasodó Mészeg-hegyen sűrűn sorakoznak a látnivalók. Az oda vezető úton haladva először egy útbaigazító táblával találkozunk, ami a botanikus kerthez vezető parkolót mutatja a bal oldalon. Itt érdemes lehorgonyozni, és innen már csak egy perc séta a Don-kanyar emlékkápolna, ami a kilencvenes években épült, de már most romos, környezete pedig gazos. Gondolom az a baj, hogy évente egyszer (január 12.) használják egy megemlékezésre, azon kívül meg rá se néznek.

Hogy miért pont a két győztes csata helyszínén kellett felállítani a rettenetes emlékű Don-kanyari ütközet mementóját, azt nem tudom. Talán zavarta a népet, hogy Pákozdhoz csak kellemes emlékek kötődnek?

Egy gyors pillantás után érdemes az arborétum felé venni az irányt. Lassan lépve is csak 5 perc odáig a séta. Belépődíj van, de nem sok, viszont sajnos csak áprilistól októberig, és csak tíztől este hatig tartják nyitva a kaput.

A bejárat után, az út mentén, közelben bányászott kőzetminták sorakoznak, aztán a park közepén álló házikóban berendezett tájmúzeum következik. A természetet kedvelőknek érdekesek az ott kiállított kitömött állatok, talajminták, fényképek. A ház mögött lehet felmászni a Mészeg-hegy legmagasabb pontján felállított kilátóba, ahonnan jó a panoráma. Belátható az egész "hegység", és a nádasokkal kétharmadrészt sűrűn benőtt Velencei-tó teljes alakjának láttán mondhatnánk, ha nem mondták volna megannyian minduntalan, hogy térkép előttünk a táj.

A park nagyobbik fele erdő, ami annyiban különbözik a megszokottól, hogy nagyon sokféle növény alkotja, és némelyiknek ki van írva a neve. Tán épp ezért van az, hogy ha tavasszal megy oda a vándor, az átlagosnál sokkal többféle rovarral lehet találkozni, és szerencsére nem a szúnyogok meg a darazsak vannak túlsúlyban, hanem a lepkék és a színes páncélú bogarak.

Az arborétum kisebbik felét pedig egy ligetes-bokros-zöld mezős domboldal alkotja, aminél a maga neméből szebbet én még nem láttam sehol kis hazánkban.

A domboldal alján egy remek játszótér és egy kisebb mászós-köteles-lecsúszós kalandpálya is szórakoztatja a gyerekeket. Ilyenkor mindig elfog a féltékenység korunk porontyai iránt, hiszen én a kalandpályák és aquaparkok évei helyett a rozsdás mászókák és a kutyakakás sóderágyban végződő betoncsúszdák korában voltam gyerek...

A felszereltséget néhány focikapu, egy jókora fedett bográcsozó létesítmény, és egy dísztó teszi teljessé.

Az arborétumot elhagyva a történelem kedvelőinek kimondottan ajánlott felkeresni a pákozdi csata emlékhelyét, ahol nemrég egy interaktív kiállítást rendeztek be. Aki kellemes környezetben akar halászcsárdába menni, vagy vizimadarakat akar jó eséllyel látni természetes élőhelyükön, az menjen tovább a Velencei-tó északi partján lévő, töltésen át megközelíthető Szúnyog-szigetre, ahol hangulatos halászkikötőt és hajóállomást is lehet találni – nyáron át lehet innen hajózni Gárdonyba.

Csenger és Csengersima

Bár eddig sem ültünk egy helyben, most olyan messzire merészkedünk az ország középpontjától, amilyenre a Magyar Barangoló történetében eddig nem volt példa. Csengertől ugyanis már csak egy kisebb ugrásra van magyarhon legtávolabbi zuga, a magyar-román-ukrán hármashatár. Innen a mai megyeszékhely, Nyíregyháza, nyolcvan kilométerre van. Nem volt ez a környék mindig ilyen félreeső, hiszen Szatmárnémeti – Szatmár vármegye régi székhelye – egészen közel van, csak az a bökkenő, hogy a román határ túloldalán.

Az ország legkeletibb falva egyébként Garbolc, a fővárostól közúton legtávolabbi település pedig Kishódos (legrövidebb úton is 340 km). Ha Kishódosról el akarunk menni a tőle legtávolabb eső magyarországi településre, akkor az őrségi Felsőszölnök felé kell venni az irányt. E két, egymástól legtávolabbi magyar település között a legrövidebb útvonalon is 602 km a táv – és még vannak, akik azt állítjak, kis országban élünk! Kishódoson e kuriózum miatt magam is megfordultam (tudok is ajánlani a szomszédban egy kiváló vendégházat), de nem írok róla semmit, mert Moldova György sokkal jobban ért hozzá, és hát megtette már ő is:

Kishódos az ország legkeletibb csücskének számít, ezt a helység határában leszúrt kopjafa jelzi, innen csak befelé vezetnek az utak.

Kiesett a világból: vasútja nincs, ritka autóbuszjáratok kötik össze a szomszédos településekkel és a régió központjával, Fehérgyarmattal. Az általános iskolája megszűnt, a gyerekeket Méhtelekre hordják be, ott lakik a körzeti orvos is, az állatorvos pedig Gacsályon. Ha valaki megbetegedne, a 40 kilométerre fekvő fehérgyarmati kórházba kell beszállítani. Bolt sincs már a faluban, a jánkmajtisi pék hozza ki a kenyeret, lerakja két szélső portán, oda mennek el érte az emberek.

A 34 házból öt már üresen tátong, csak egyet tudott eladni a tulajdonosa 300 ezer forintért.

A faluban három új ház épült, valamennyi szociálpolitikai támogatással cigány családok számára. Itt is megnőtt a cigányok részaránya, jelenleg mintegy 25 százalékot tesz ki, de folyamatosan áramlanak ide a közeli Méhtelekről is. A nyolc iskoláskorú gyerekből öt az ő soraikból került ki. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy 20-30 év múlva Kishódos is nagyjából homogén cigány településsé válik.

A lakosság javarésze nyugdíjból és más járadékokból él, emellett önellátó gazdaságokat tart fenn. A termelőszövetkezetek felosztásánál Kishódosra nem jutott a közös tulajdonú gépekből, nagyhódosi vállalkozók járnak ki megművelni a földeket.

Úgy néz ki, minden magyar faluról külön bejegyzés szólhatna, de itt és most ideje végre megérkeznünk a címben forgó Csengerre, amely – legalábbis kellemes külleméből ítélve – szerencsésebb sorsot fogott ki.

Csenger egy igen takaros kisváros, néhány értékes emlékkel a régmúltból és feltűnő, vadonatúj középületekkel a központjában. Építészetileg ugyanis Makovecz Imre és csapata vette kezelésbe a várost a '90-es években. Ennyi girbe-gurba modern vonalat és organikus fa-tégla kombinációt nem láttam még máshol egy kupacban. A belváros tisztára olyan, mintha egy élő Makovecz-skanzent rendeztek volna ott be...

Az Ady Endre utca/Hősök tere/Kossuth Lajos utca környékén érdemes letáborozni, és onnan pár perc sétával elérhető minden, ami érdekes a múltból vagy a jelenből. Az általános iskola épülete például már kívülről is egyedi...

...de még jobb belül, mert az aula olyan, mintha fehér törzsű fákat ültettek volna bele:

A suli mellett ott van a sportcsarnok/tornaterem meg valami másik középület, aminek a tetején akár síugróversenyt is lehetne rendezni.

Innen csak egy kicsit kell kifele sétálni az Ady Endre utcán, és máris a városháza előtti parknál vagyunk. A városháza épületébe is érdemes benézni. Amúgy általában igaz az egész megyére, hogy mindenhová érdemes benézni. Ha másért nem, hát azért, mert az itt élők páratlan kedvességgel fogadják a vendéget, és mindent megmutatnak ott és akkor is, ahol ez nem is volna elvárható.

Ha itt elfáradtál, pihenj meg egy padon a 2000-ben átadott István-szobor előtt a Hősök terén.

Ezzel nincs vége, mert még csak most jönnek a templomok. Belőlük három is van a Kossuth utca elején, és a görög katolikusok – ki gondolta volna – épp Makoveczet kérték meg, hogy építsen nekik egyet:

Csenger igazi büszkesége viszont a gótikus református templom, ami ritka mint a fehér holló, hiszen a XIV. században nem kőből, hanem téglából épült igen nagyra, nyolcszögű tornya pedig a reneszánsz korát idézi.

A templom persze katolikusként kezdte pályafutását, de a Csengeri hitvallás 1574-es elfogadása miatt a reformátusoknak fontos emlékhely. Tulajdonképpen ez a szervezett magyar református egyház születésnapja, és ekkortól számítható máig tartó uralkodása a történelmi Magyarország keleti részén. A kálvinisták tehetnek arról a sok szépről is, amit bent találunk.

A mennyezet ugyanúgy festett és kazettás, mint az Ormánság református templomaiban, vagy mint oly sok más imaházban Szabolcs-Szatmár-Beregben és Borsodban. Itt is naív népies motívumok borítják a plafont, de, talán a méretek miatt is, profibb mestermű benyomását keltik. Vannak régebbi fakazetták is a megyében (az itteniek 1745-ből valók), de finomabban kidolgozottak és monumentálisabbak aligha.

A várfal vastagságú falak és a gótikus ablakívek között remek középkori hangulat lakik, csak kár azért a jellegében nem éppen kortalan küllemű rokokó orgonáért.

Nem messze innen van egy kis falu, Csengersima, közepén egy XIII. századi református templomocskával.

A kőből készült falak román stílusúak és majd' 800 évesek, a furcsán nyúlánk tető és a torony viszont megtévesztő: az 1700-as években készültek, de különös bátorsággal és figyelemre méltó esztétikai érzékkel, szembe menvén az akkori divattal, nem barokkizálni akarták velük a templomot, hanem középkori stílusban toldották meg. Nyilván nem sok fogalmuk volt a mestereknek a középkorról, azért lett ilyen egyedi.

A templom körüli tavacska fényképen tán jól mutat, mert nem jönnek át a szagok, de a valóságban ráférne már erre a kacsaúsztatóra egy alapos pucolás. Sajnos bejutni nem sikerült, de akiknek igen, azok azt írták róla, hogy érdemes volt, mert itt is szépen pingált az 56 kazettából álló mennyezet.

Doboz

Nyugodt szívvel átugorható felesleges fejezet az Békés vármegyének helyzetérül

Bár a történelmi Magyarország földrajzi középpontja éppen Békésben volt – ezt hirdeti is Szarvason egy szélmalommal felturbózott emlékhely –, a megye valahogy mégis mindig a világtól távol eső határvidéknek számított Erdély és az ország központi része között. Nevéhez méltóan békés e táj, a végtelen rónaság egyhangú unalmát viszont helyenként megtöri egy-egy régi mezőváros vagy hajdanvolt uradalmi központ.

E tájékon egyetlen helyen fordul elő tömeges turizmus, természetesen Gyulán, leginkább a várfürdőnek köszönhetően. Egy többnapos gyulai pihenés közben, két mártózás között jól eshet az embernek egy rövid környékbeli barangolás, mondjuk Dobozra.

Melyben arról lészen szó, kik s mit végeztek Dobozon

Az 1800-as években szinte az egész megye a Wenckheim család birtokában volt, így Doboz is. A tekintélyes értelmiségi családból rövid időre még miniszterelnök is sarjadt, gazdagságukat pedig főleg a kitűnő békési termésre jó üzleti érzékkel alapozott iparnak (malmok, szeszgyár) köszönhették. Dobozon is volt egy kastélyuk, ami ma iskola. Ezt nem is érdemes megkeresni a faluban, mert már annyira átalakították, hogy aki nem tudja mi volt, észre sem veszi. Helyette ajánlott a Vésztői utca felé venni az irányt, ami valóban Vésztőre vezet.

Az fényűző dobozi magtárnak az hányattatott sorsárul

Amit először megpillantuk az utcában, az egy Ybl Miklós-féle százötven éves magtár. Ő tervezte a kastélyt is az itteni Wenckheim-birtokon. A várpalotai Zichy-kastélynál már írtam arról, hogy képtelenség, amit egy emberöltőn belül művelt ez az alak.

A gigantikus épület sajnos siralmas állapotban van, és hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni vele, azt bizonyítja az is, hogy egy hatalmas helyszíni hirdetőtábla szerint eladósorban van. Az országot járva azt látom, hogy minden második régi magtárra igaz ez. Sokszor látványos épületekről van szó, amik kiválóan alkalmasak lennének szálláshelynek, loft-lakásoknak, művésztelepnek, kulturális központnak, bárminek, csak hát annyit kéne rájuk költeni, hogy a legjobban az éri meg, ha semmit nem kezdenek velük.

Az dicsőséges Wenckheim családnak szemkápráztató igénnyel megépített templomárul s kriptájárul

A magtárral átellenben látható a falu két igazi csodája: a neoromán kastélykerti kápolnából lett plábániatemplom meg kistestvére, a Wenckheim család tágas kriptája.

A két épület az egykori kastélykert szélén áll, ami közepes méretével (6 hektár) még ma is alkalmas egy rövidke árnyas sétára. (Én itt láttam életemben először szarvasbogarat repülni. Ijesztő dongóhangja van, és a legtöbb rovartól eltérően nem vízszintesen, hanem függőlegesen tartja magát közben.) A templom és a kripta 1897-1902 között épült, és furcsa elegye a szecessziós cifraságnak meg a román stílust utánzó vonalvezetésnek.

A templom és a kripta is kívül-belül tele van apró finomságokkal. A kripta bejárata feletti timpanonon a koporsójából feltámadó Jézus, mellette a két oroszlánnal akár horrorfilmes temetői jelenetnek is beillik, a templomban lévő előkelőségeknek szánt ülőhelyek pedig elképesztő aprólékossággal vannak kifaragva.

A korai kereszténység díszítési szokásait idézi a leglátványosabb elem: a kupolákat borító rengeteg mozaik.

A templom belsejében egyébként már eltűnik a kinti romantika, és átadja a helyét a bizánci-kora középkori hangulatnak. Nagy kupola, széles belső tér, lekerekített ívek látszanak.

A lényeg: ami bent van, az izgalmasabb, mint ami kintről látszik, szóval ha épp nincs is nyitva a templom, mindenképp vegyük a fáradságot egy telefonhívásra (szám az ajtón), és kéredzkedjünk be mindkét helyre.